Kajakkal Európa körül

Jellemző volt erre az etapra, hogy valahol elvesztettem egy napot. Képtelen vagyok visszaemlékezni, mikor ugrottam át. Az biztos, hogy Szófiában nyertem vissza, amikor a helyi újságokat nézegetve rájöttem: nem hétfő van, hanem vasárnap.

Szóval, most már kissé kisimultabban az utolsó napról még néhány mondat: Megvan annak a varázsa, ha az ember olyan helyen jár, ahol turisták általában nem. Olyan részeit, és úgy látni az országnak, amit csak kevesen. Igazán bele lehet merülni a helyi valóságba. Persze megvan ennek is a hátránya. Bírni kell hozzá a gyűrődést, meg nem minden sikerül úgy, ahogy az ember előre tervezi. Viszont összeakadhat az ember olyan figurákkal mint Mücahit – a képen jobbra, a családi bolt előtt.

A hazafelé út még az ő segítségével is érdekes volt az ország eldugott kis sarkából. Ott egy folyó a görög határ, határátkelő csak jó 40 kilométerre, a szárazföld belsejében van. No, odáig nem sikerült eljutnom a kajakkal. A csel viszont Edirneben várt, ahová este fél tízre érkeztem. A buszpályaudvaron a biztonság kedvéért megkérdeztem, innen indul-e a szófiai busz, amire már megvolt a jegyem. Meg se lepődtem, amikor mondták: á dehogy, innen harminc kilométerre a bolgár határnál áll meg. Oda pedig nem megy járat, taxival kell kijutnom. Szerencsére volt némi tartalék az ilyen esetekre. Hosszas alkudozás után – az egyik taxis jól beszélt németül – kiszáguldottunk a határra, át a nyüzsgő éjszakai Edirnén. Lecövekeltem a határátkelő egyetlen működő kapuja előtt, hogy biztosan elcsípjem a buszt. Amelyik időben meg is érkezett

Ha már úti-blog, néhány infó, hátha hasznos lesz valakinek: Törökországban nagyon jó a buszközlekedés, sok kis társaság, meg néhány nagy. Közülük a legnagyobb a Metro. Nekem nem volt bajom a kicsikkel sem. Pontosak, kulturáltak. Vigyázat, egy kisebb városon belül is több buszpályaudvar van, a csatlakozást mindig érdemes megkérdezni. A nagyobb buszokon tiszta hawaii, minden ülésnél beépített lcd tv, sok csatornával. Mint a repülőkön.

Sokat gondolkodtam, aztán arra jutottam, összegeket nem írok. De úgy érzem legalább százalékosan megírom, mintegy elszámolásként, mire mennyit költöttem. Aki segített, tudja mire ment támogatása. 65% volt a helyi és nemzetközi utazás, 28% a kajak isztambuli tárolási költsége és 7%-ot költöttem kajára. Más típusú kiadás nem volt. Köszönöm, hogy segítettetek megvalósítani ezt a fergeteges kalandot.

Dolgozom a folytatáson…

Igazi jutalomjáték ez a mai napi evezés! Ilyen gyönyörű, stabil, ragyogó jó evező idő nem volt még mióta tavasszal kitettem a lapátom a tengerre a Duna-deltánál. Nincs küzdelem, nincs para. Csak ámulat és élvezet. A parttól – akár lapos, akár magas – még több száz méterre bent is csak egy méteres a víz. Mint a déli parton a Balatonon. Már nagyon közel az ázsiai oldal, kicsit olyan érzésem van, mintha egy széles folyón eveznék. Hihetetlenül szép és nyugalmas! Egész végig bamba vigyorral az arcomon, félkómában evezek. Csodás!

És délután jön a horror… Mióta elindultam Isztambulból, figyelem a haladást, tervezgetek. Idő és pénz úgy kb. egy hétre van. Pirkadattól napnyugtáig evezek, gyorsabb nem leszek. Vagy kievezek végig a szoroson, és a végén otthagyom a hajót vagy… Vagy huszárosan átvágok a félsziget legkeskenyebb részén az Égei-tengerre, és megpróbálom elérni a görög határt. Hát akkor lássunk egy gigantikus átemelést két tenger között.

Tökéletes nap. Enyhe hátszél, nyugodt víz, napsütés. Végre elmaradnak a városok. Hatalmas, meggyűrt sziklafalak mellett visz az “út”. Alattam jégkék, 30-40 cm átmérőjű medúzák vonulnak méltóságteljesen. A tiszta időben előbb feltűnnek a kisebb szigetek, a part magasabb pontjai, majd az egész ázsiai part. Közeledem a palack nyakához, már közel a Dardanellák.

Estére befelhősödik, de sebaj, legalább nem süt szembe a nap. Tanulva a tegnapi estéből, ma semmit sem kockáztatok, inkább hamarabb megállok. A szél teljesen elcsitul, és vele a tenger is. A nagy hajók szép katonás rendben vonulnak egymás után a szoros felé. Most nagyon békés és gyönyörű a táj.

Ez egy jó nap volt! Reggel fáztam mint kutya, de kabátban a vízen egész kellemes idő volt. Sütött a nap, a szél beállt 30-40 km/h-ra. Szerencsére nem szemből. Emberes, de jórészt lomha hullámok jöttek hátulról, de igazán csak akkor tréfáltak meg, ha vissza is verődtek a partról vagy valamilyen műtárgyról.

Jó, hogy megálltam tegnap este. Reggel két órát evezek, mire elhagyom a gázterminált és az utána következő fokot. A szél elfújta a párát, látom az ázsiai oldal mellett, 40 kilométerre lévő nagyobb szigeteket. Most látszik, milyen “kicsi” a Márvány-tenger. Bal oldalt a szigetek hegyei, előttem Tekirdag – ha így ismerősebb: Rodosto – öblösödése. Egész nap evezek. Rodosto előtt vagy 20 kilométeren át nem tudok kikötni a hullámtörés miatt. Így mire odaérek, nagyon kivagyok, az első öbölben partra szállok. Bevásárolok és húzok tovább, mert nagyon lefelé jár már a nap.

Amit tegnap okosan megúsztam, azt most csúnyán bebukom. Átvágok a város öblén, de rám sötétedik a vízen. Ennek fele se tréfa. Húzok, mint az őrült, és az utolsó szürkületi fénynél partot fogok a kikötő után, a világ legszutyibb helyen. Holnap lefényképezem… Az urbánus rész itt véget ér, holnaptól jönnek a sziklák és a vad természet!

Itthon még jó időt jósolt a meteo. Hát, ez ma minden volt, csak az nem. Hajnalban befújt a déli szél. Egy óra múlva már másfél méteres megtörő hullámok között bukdácsoltam. A nyakamba zúduló víz befolyik a sprico alá, teljesen átázok. Az erős szembeszél miatt alig vánszorog a hajó. Jól felöltözök, erre eláll a szél, kisüt a nap. Aztán északira fordul a szél és elkezd zuhogni az eső. Aztán megint eláll a szél. Aztán viharos erővel megint befúj… Fő a változatosság.

Nem véletlenül mondja mindenki, hogy a Márvány-tenger ázsiai oldala sokkal szebb. Tagoltabb, kevesebb település és ipar, több természeti szépség. Sajna, nekem túl hosszú lenne. Így aztán lankás dombok mellett, egy gyakorlatilag egybefüggő településen evezek az európai oldalon. Naplementekor elérek egy nagyobb ipari valamit, már nem kockáztatom meg, hogy ott sötétedjen rám, a szél is viharos, az eső is rákezdi. Inkább gyorsan megállok és sátrat verek. Elég randa az idő, kíváncsi vagyok, mi lesz holnap.

50 méterre a kikötőtől, a gáton, sziklák közt aludtam. Nem volt a kedvencem a hely.
Napfelkelte után irány vissza. Mivel csak 10-re ígérték a főnököt, gondoltam addig pakolok, pucolok. Hajótakarítás közben észre is vettem, hogy nem egy, hanem szimmetrikusan két betörés van a kajak alján. Mit csináltak ezek? Hű de késő van, gyorsítok a történeten.

Szóval mielőtt bármit mondhattam volna, lefeszegették a laza, letört külső részeket, és a gélréteget kijavították. Ettől persze a szerkezeti kár megmaradt, de nem jön be a víz. Ez is jó lesz ideiglenesen, csak mehessek. A dologban az egyetlen jó, hogy a sérülésre való tekintettel tovább alkudom a tárolási díjat. Az egyik halász elhívja a fiát, aki jól beszél angolul. Így végre rendesen tudunk kommunikálni. Meséli a srác, mekkora Isztambul (10 milliós), és hogy több 10 000 lakossal növekszik évente. Kérdezem a szír helyzetről, azt mondja, biztosan háború lesz.

Kettőkor szállok vízre. Hurrá, újra a tengeren. Határozott ellenszél, de csendes a tenger. Mintha másik hajóban ülnék. Ezzel a kevés cuccal a hajó csodásan kiemelkedik, egészen másképp fut. Sötétedésig evezek. és ha ezt befejeztem, elájulok. Fotó nincs, mert mire kikötöttem, már vaksötét lett. Bocs. Ja, ez meg mindig Isztambul…