Kajakkal Európa körül

Március 7.-én Sukorón tartottam előadást – mint kiderült, valószínűleg jó darabig az utolsót. Egy, az idei év terveivel kapcsolatos kérdésre válaszolva azt találtam mondani: ha az ég a földdel össze nem ér, akkor őszre elérem Gibraltárt. Hát, nem telt el két hét, és az ég összeért a földdel. Spanyolország, Európa (is) elesett. A tavaszra, Malagáig tervezett etapnak lőttek. Még a nyárral, ősszel kapcsolatban is teljes a bizonytalanság. Ez van.
Kedélyállapotomat így legalább egy három napos dunai evezéssel próbáltam helyreállítani – időleges sikerrel. A képen a zebegényi sziget és a Dunakanyar. A hétfő éjszakára érkező nagy szél miatt inkább kerültem a fákat, és a parton vertem tábort. Tényleg jó kis vihar volt, reggel meg jó hideg
Ja, és ilyen kihaltnak még sosem láttam a Dunát, Se hajó, se csónak, se evezősök, senki. Csak a víz és a táj.

Hajó elrakva Áquilásban, én pedig – immáron sótalanítva és illatosan – útban az alicantei reptér felé Murciában álltam meg. A képen az elképesztő, több háztömbnyi méretű katedráliskomplexum “főbejárata”. Számokat majd otthonról, de az biztos, hogy rég át nem élt simaság jellemezte ezt az etapot. Mindenféle szempontból. Talán kárpótlás a tavaszért? Minden stimmelt, remek volt az idő, egy délutánt vártam csak, de azt is hasznosan töltöttem. Ez volt Spanyolország eddigi legkevésbé lakott, és ezzel összefüggésben leginkább sziklás része. Gyönyörű volt, élveztem. Remek tájak, szuper városok, csodás táborhelyek. Hú, ez nagyon klassz volt!

Lehet-e még fokozni az elmúlt napokat? Lehet. Hosszú reggeli menet után elérem, és némi küzdelem árán megkerülöm a Calabardinát őrző hegyet. A jutalom egy csodás kisváros. Utána ma már csak bónuszjáték – Aguilas a következő nagyobb város kikötővel, ott van csak esély letenni a kajakot holnap. Előtte körbeevezem az Isle del Fraile szigetet (kétszer) és tökéletes hullámárnyékában àllok meg egy tökéletes öbölben.

Nos, az ilyen napokért, mint az előző meg ez (09.24.), szeretek tengeri kajakozni, és csinálom ezt az egészet. A vad sziklák után békés vízen, meredek, fekete zátonyok által tagolt homokos öblök következnek. Csend, néha kutyaugatás ér el a távolból.  Így érem el Purto de Mazarront. Husi kis város, rögtön a szívembe fogadom. Utána még sosem látott élmény: forrás tör fel a tenger fenekéről, buzgárként tajtékozva a felszínen. Nem hiszek a szememnek. Lefilmeztem, otthon felteszem. Az erősödő szembeszélben aztán már igazán kopár tájon járok. Ez sivatag. Lankás hegyek, partok egyetlen fa nélkül. Üres, barna, kihalt táj, de megvan a maga varázsa. Estére befordulok egy, a szemben lemenő nap fényében feketének látszó, hosszú sziklafalba, amiről azonban szerencsémre hamar kiderül, hogy kb. két kilométerenként csodás öblök tagolják. Találok is egyet, ami csak az enyém. Csodás befejezés!

Küzdelmes, de fantasztikus nap volt. Reggel még ideges a víz, de a szél elállt, és gond nélkül vághatok neki a szikláknak. Néhány szirt olyan zsíros fekete, mintha grafitból lenne. Csodásan szép rész – éles kontraszt a tegnapi szállodasorral – csak hegyek és a természet. Cartagena (az ókori Új-Karthágo) történelmi városa egy picit más. A kikötő és a város alig 200 m széles sziklás bejáratát erődsor őrzi. Ilyet azonban még sehol sem láttam: a város kikötőkkel zárta el magát a tengertől. Konténerhajók, szárazdokkok, hadihajók közt verekszem be magam, és nem tudok kikötni sehol. A település csodás, mégis menekülök. Délután tovább gyűröm a hatalmas hegyeket, de majdnem ráfázom, mert a függőleges falak között csak naplementekor találok egy titkos öblöt. Sok szép képet csináltam ma, de szerintem ez a legjobb, amit pont most, írás közben lőttem.

Őrjítően gyors indulás reggel, egyszerre 5-10 szúnyog csíp. Rettentően fel vagyok háborodva a természet és a világ igazságtalanságán. Még a vízen magamra kell szólni: most már elég a hisztériából. A tenger csodás, a Mar Menor beltenger hatalmas víztükrét egy alig 300 m széles, de 30 kilométeres félsziget zárja le. Kint is víz, bent is víz. Vicces átmenni az egyik oldalról a másikra. Szerencsére a jó idő kitart majdnem a sziklás rész elejét jelző Faro Cabo de Palos-ig. Itt megérkezik a várt erős délnyugati szél. Nincs mese, innen ma nincs tovább. Teljes cuccal kimegyek játszani-tanulni a fok mögé, sziklák, hullámok és szél közé. Betojok, tanulok, elfáradok, elázok. Végül az 1865-ben épült hatalmas világítótorony tövében találok egy védett öblöt. A fénye 40 km-ről is látszik. Én csak 200 m-re vagyok, innen nagyon.

Éjjel picit esik, de reggelre eláll a szél. Megnőnek viszont a mélyről érkező lassú, nagy hullámok. A vízreszállás így megoldja a reggeli tusolást is. Kétszer is akkorát csattanva esik bele a kajak a megtörő hullámok mögötti lyukba, hogy azt hiszem kettétörik. Felhős az ég, de mire megjelennek Torreveija vasoxidtól vöröslő sziklái, csak úgy ragyognak a napsütésben. Estére a táj már teljesen ellaposodik. A parti homokdűnék mögött a termetes Mar Menor sós mocsara. Itt verek sátrat szúnyogok millárdjaitól bíztatva.

Reggelre feltámad a szél, és egyre erősödik egész nap. Vége a jó világnak. Bár először hátulról ér, aztán ahogy a parttal fordulok én is, úgy oldalaz. A most már teljesen ellaposodó tájon a homokdűnék mögött mocsaras tavak sorakoznak. Ősziesre vált az idő. Még csak 5 óra, de muszáj átvergődnöm a hullámtörésen, és megvárni a folytatást. Úgy hozza a sós párát a szél, hogy egy perc alatt kéreg nő a szemüvegemen, inkább elrakom. A sátrat fél méter mélyre bevert nádcövekekhez horgonyzom. A parton szemét és haltetemek.

Reggel alig akaródzik felkelni a régen vágyott magányos táborhelyemen. Szerencsére továbbra is kitart a szuper idő, így egyre jobban belelendülve az evezésbe, a változatossá laposodó tájon hamar elérem Campello városát, aztán egy lapos homokkő fokon álló gyönyörű világítótorony után befordulok az alicantei öbölbe. Ma nagyon megy. Pillanatok alatt itt a város, és a fölé magasodó vár (a képen kb. középen), elmarad a gát, és Monte Faro beszédes hegye előtt ér az alkonyat. Szuper nap volt!