Kajakkal Európa körül

A felkelő nap fényénél lapátolva, lassan ellankásodik a táj. Belefutok egy végeérhetetlen üdülőkomplexumba. A településnevek változnak, de a hotelsor egybefüggő. A víz alatt is egyforma a kép, fehér medúzák felett siklik el a kajak. Valami rettentő tengeri szörnyeteg ráharap a kajak kormányára, majd kiesem a hajóból, aztán mielőtt felocsudnék, még egyszer. Berossantva inkább kiemelem a kormánylapátot a vízből, és a inkább a kezem se teszem be. Reggel még jól esik a nyugodt vizen lapátolás, aztán szép lassan befúj a szembeszél, a tarajosodó hullámok csigatempóvá szelidítik a sebességet. Egész napos kűzdelem után este visszanézve még mindíg látom a hajnalban elhagyott gyárkéményt. Kiábrándultan és tanulva a tegnapelötti élményből, még időben kinézek egy folyótorkolatot két hotelsor között, és einstandolom az alvóhelyem.

Bocs, tudom, hogy egysíkúak a képeim, de volt egy kis technikai malör. Tegnap valamiért estére teljesen lemerült a telefonom, csak ma tudtam napelemmel visszabűvölni. Szóval tegnap hosszú lapátolás után végre elértem Barcelonát. Tavasszal direkt nem mentem le a tengerpartra, így most újdonság volt minden. Az olimpiára építményei, az új toronyházak és persze, amitől tartottam, a tizensok kilométeres gát. Az utolsó strandon megállván erőt gyüjtöttem a rengeteg, minden súlykategóriában monokiniző lány, asszony, hölgy, matróna látványából és majd három óra alatt átverekedtem magam a beton rengetegen. A kereskedelmi kijáratnál átcsúsztam egy kínai konténerhajó mögött, a pilot hajóból leüvöltötték a fejem, de szabályos voltam, így csak vigyorogtam és integettem. A végén túlságosan kimaxoltam a napot, és már a  sötétben pánikolva sikerült az El Prat reptér felszállója mellett megállnom. Ezt nem részletezem. A végső csapás az volt, mikor éjjel a leszálló gépeket is ide irányították át. Ehhez képest egész kipihenten keltem. 

Éjjel délnyugat, Barcelona felől irgalmatlan vihar vonul végig a tenger felett, folyamatos villámlás varázsol nappali fényt az égre. Hozzám éjszaka még nem ér el, de hajnalban beleevezek a felhőbe, és délutánig esőben lapátolok. Végül az olasz csizma talpát idézően, a parton végigfutó vasút mellett találok esti szállást. Tadamm-tabamm, tadamm-tadamm. Tadamm-tadamm.

Hajnal négykor indulás, kilenc Barcelona, délután egy Platja d’Aro, négyre tengeren Jó időt futottam. Az eget cirruszok csíkozzák, kellemesen langyos szél hozza a tenger sós illatát. De a boltok, apartmanok nagy része már zárva, barna, zörgő platánleveleket visz a szél a kikötőben. Az jut eszembe: szomorúan szép az idő, másképp persze, de itt is ősz van. A kikötőben pont José Luisba botlok, illetve ő belém. Elkerekedik a szeme, kezet rázunk, mosolyogva kérdezi – Akkor folytatod? Csodás kis kajakom és a felszerelés persze rendben vár, gyors átszerelés után máris újra a hullámokat szelem. A napba még belefér 5 óra evezés, naplementére a barlangokkal teli, grandiózus sziklákról visszaverődő hullámokon táncolva kis híján elérem a Costa Brava végét. És végem.

Folytatódik a kaland, holnap hajnalban indulás! Ha minden jól megy délutánra már vízen leszek. Már nagyon szeretném kiszabadítani csodás kis kajakomat a tűzoltó szertárból Még van néhány kilométer a Costa Brava, azaz a “vad part” szikláiból, aztán szelídebb részeken visz majd az út Valencia felé. Meglátjuk mennyire lesz kegyes a tenger, meddig jutok el Gibraltár irányában. A képen egy barlangon át elérhető parányi sziklaöböl a francia határ után.

Csináltam egy kis válogatást az új képekből, itt találjátok.

Tegnap hazaértem, de az átélt élmények, küszködés, szépségek még mindig pszichedelikus képkavalkádként örvénylenek a fejemben. Kell pár nap, mire leülepedik a dolog. Kiigazítottam a térképet, most már mindegyik táborhely a pontos helyén. Kis híján 500 km mentem, hosszú, kemény etap volt. Nemsokára meglesz a képválogatás is. Itt épp José Luis, aki végül is elrendezte a dolgaimat Platja d’Aro-ban.

Nem sikerült túl jól a tegnapi nap, nem is volt érkezésem írni. Hajnalban vörös homokot hozó eső esett. Míg száradtak a dolgaim, gyalog portyáztam a városban. Itt nincs olyan nagy szél, de belül fújhat rendesen, mert randa nagy hullámok jönnek. Elvergődök az alig néhány kilométerre lévő Platja d’Aróig, és ott feladom. Az időjárásjelentés egyre romló időt jelez, innen nem nagyon tudok továbbmenni. A kajakot viszont sehogy sem tudom elpasszolni, végül fáradtan, szomorkásan a kikötőben alszom. (Hallom, hogy nyert a Real Madrid, mert ünneplés van a városban éjszaka.) Ma némi tornázás, alkudozás után megérkezik a kikötő főnöke, José Luis, és onnantól végre egyenesbe kerülnek a dolgok, a kajak meg a tűzoltó raktárba Egy rendes fürdő csodát tesz, egész embernek érzem magam újra. Délutánra befutok Barcelonába, irdatlan, elképesztő tömeg, hatalmas szél, de tetszik a hangulata. Szóval, ha mérleget kell vonni: megvolt a cél, már jócskán Spanyolországban vagyok. Az eleje és a vége időjárás tekintetében húzós volt, de a közepe tökéletes. A Marseille-tól a határig tartó részt senkinek nem ajánlanám, a Costa Brava viszont csodás. Ez is megvolt! Holnap megnézem a várost ha nem fog nagyon esni, aztán irány haza.

Éjszakára feljebb húztam a kajakot, és melléhevertem a homokra hálózsákban. Ezt hívják édes kettesnek? Ígéretemhez híven még sötétben vízen vagyok, hogy  napfelkelte előtt hagyjam el az álomba dermedt L’Escala városát. És innen – ha szabad ezt a kifejezést használnom – újra útjára indul a gyönyör. A kőzetanyag szinte kilométerenként változik, megunhatatlan, feldolgozhatatlan tobzódást hozva létre. A legjobban talán az tetszett, amikor a tenger tölcsérszerűen egy egész hegyet fúrt-omlasztott át, hogy egy pici lyukon átevezhessek a másik oldalra. A szelet pótolják a ki tudja honnan érkező döghullámok, így estére tácolva érem el Palamós kikötője mellett lelt apró táborhelyem. Csodaszép volt. Ígérem, ha hazaértem, feltöltöm a vízhatlan gép képeit is.

Vastag párától terhes szürke ég alatt kel a nap. Folytatódnak az izgalmas sziklák, a szelet pótolva hatalmas nagyhajós halászflotta húz el mellettem randa hullámokat küldve rám. Az ilyen időben szokott nagy szél kerekedni. Befordulok az utolsó fok mellett, és Rosario városát és kikötőjét elhagyva újra homok vár rám. Közben végre “belülről” is  megnézek egy mesterséges lagúkkal kiépített üdülőcsodát. Délutánra tréfát nem ismerő szél kerekedik, ami megállásra kényszerít még a homokon. Százával húznak ki a vízre viszont a kite-osok. A meteo ezt ígéri az elkövetkező napokra, úgyhogy megpróbálok most aludni, és éjszaka evezni.