Kajakkal Európa körül

Meguntam a felgyülemlő feladatok áradatát, és egyéb dolgom nem lévén, ma “irodai” napot tartottam. Meghekkelve egy parti bár wifijét, a széles sávon szörfözve végre nyugodtan elintéztem mindent: könyvborító tervek, októberi Földgömb cikk, rádióriport, könyv előrendelések… Így a napsütésben, a 24 fokos tenger partján ülve igazándiból tökéletesen megértem, ezért nyugodtan várom a gyűlölködő kommenteket. Megérdemlem.

Irdatlan hanggal egymás után négy vadászgép száll fel reggel, majd egy lomha szállító. Mire az utóbbi lassan irányba áll, a négy vadász már alakzatba rendeződve fordul mögé. Együtt, pár méterrel a fejem felett brutális a dübörgés.

Ahogy visszafordulok keletnek, úgy fordul a szél is, de ennek most kivételesen örülök. Legalább elfáradok és van egy kis izgalom a visszafelé újra elért magas sziklák alatt. De lehet, hogy valamit nagyon elnavigáltam és Egyiptomban vagyok?

Lapátolok tovább Szicília “vége” felé, de a helyi repülőtér és az utána következő vagy 15 kilométeres ipari zóna visszafordulásra késztet. Ma még hagyján, de holnap ugyanezt újra, visszafelé? Ennél nyugatabbra nem megyek. A szemtelenül sziklás partokon egy régi lakótorony mellett kínálkozik egész nap az egyetlen kikötő. Itt kérdezem meg két segítőkész olasz donnától, hol tudnék vásárolni? Kedvesen útba igazítanak, és ígérik, addig vigyáznak a hajóra. A bolt jó három kilométer, és mikor a fizetéskor azon morfondírozom, hogy fogom mindezt visszacipelni, harsányan elcsíp az egyik hölgy. Nem győzték kivárni, míg visszaérek gyalog, így eljött értem autóval. Visszafelé 10 perc az út Sajnos itt csak ők készítettek képet – szégyellem is magam, mert nagyon kedvesek voltak, viszont este olasz kajakos veteránomról, akivel jót beszélgettünk az erősödő szélben, már nem felejtettem el.

Szerencsére ma már jobb az idő. Maradnak a 300 méter magas falak, zord,   komor, hegyes sziklák a partokon. Olyan, mint a csizma sarkán volt, sőt. Kikötőhely sehol. Körbeevezek egy kis kopár szigetet egy torony romjaival a tetején, de beigazolódik a gyanú, amit a hatalmas madárkolónia láttán éreztem: természetvédelmi terület, nem maradhatok itt. Végül a hosszan kinyíló következő nagy öbölben találok táborhelyet. A képen pont szemben a madársziget. Időhúzás második nap: pipa.

Még csak most dolgozom fel a történteket. Reggel bejártam Palermót, megnéztem mindent, beszereztem minden információt. Nincs mese: jövő szombat. Most rosszabb, mint tegnap este volt. Elvesztettem 400 kilométert!Bár nincs térképem a további részekről, megyek tovább nyugatnak, hogy kievezzem magamból az ideget. Magas, függőleges sziklafalak kísérnek, és a partok is sziklásra váltanak. Felhőszakadások mindenfelé, de mire engem is elkap, már egy csöppnyi öbölben vacsorázok a sátorban.

Nos, ez az a kép, amit nem akartam elkészíteni. Lekéstem a kompot, most hagyja el a palermói kikötőt. Ez a legrosszabb, két nap, 25 óra eszement hajtás után egy fél óra hiányzott, az utolsó percig toltam. Ma is csak egyszer álltam meg 15 percre. Csak egy fél óra, ennyin múlt. Most itt ülök a város elképesztően szemetes tengerpartján, az elkövetkező napokban megint esni fog… Szicília mindenképpen egyfajta lelki gyakorlatként vonul be az út történetébe, az biztos.

Ezt a napot nem lehet elmesélni. De azért címszavakban megpróbálom. Az első evezhető nap. Napfelkeltétől napnyugtáig 1 óra pihenővel 13 órát evezek, hátha mégis elérem holnap a kompot. Óriási menet után este vaksötétben érem el Cefalu szikláját. És reménytelen éjszakai kóválygás után a világ legszuperebb táborhelyét. Ez megint egyfajta misztikus élmény. Holnap csinálok képeket, most elájulok.

Éjszaka két vihar, plusz a harmadikba botor fejjel beleindulok reggel. Életem egyik legnagyobb vihara a vízen, be voltam rossantva rendesen! Szerencsére csak egy órát tart és megúszom. Capo d’ Orlando után kinyílik a táj, a javuló időben száz kilométerre is ellátni. A megtörő hullámok tajtéka végig párába burkolja   a partokat. Estére egy rendkívül szemetes részen tudok csak megállni. A környezetszennyezésről már rengeteget papoltam, tessék most rögtön meg is lett a szemmel látható következménye.

A félsziget sziklás csúcsát megkerülve hosszú, kavicsos part nyúlik el egészen Tonnareiráig. Egész délelőtt esik, de szerencsére mire ideérek eláll, és kisüt a nap. A következő fokon gyönyörű kastély csücsül függőleges fal tetején a tenger felett. Kicsit később a dombokon Patti óvárosa pedig a tibeti Potala palotát idézi, csak amolyan olaszos kiadásban: pálmafákkal, lazacszínben. Sokkal nem is jutok tovább estére, szemben a Lipari-szigetek egészen közelinek tűnnek. Becsületemre legyen mondva küzdök, de most már biztos, hogy nem jutok el Palermóba szombatig. Az erős szembeszél megállít, kb. fele annyit tudok menni, mint egyébként. Ez van. Viszlát Szardínia. Hallom a fejemben a navigációs rendszer lakonikus hangját: “újratervezés”.

Délelőtt még úgy tűnik, maradok ma is. Szél, hullámok, minden, ami kell. Szereztem helyi ismerősöket, elvisznek autóval vásárolni, mert Maria asszony, az egyetlen itteni apró bolt tulajdonosa duplán áraz mindent. De a végén dél felé  egy kis csendesedésen felbuzdulva sátrat bontok. Meredek, mély vízmosások szabdalta dombok szegélyezik a tengert, az erős hullámzásban, szembeszélben csigalassúsággal maradnak el az üdülőfalvak. Az egyik zivatarfelhő az esőpászmák közül tétován tekergő tölcsért növeszt lefelé, majd egyszer csak elkezdi felszívni a tengervizet. Tornádó! Szerencsére csak néhány percig él – megbabonázva bámulom, aztán a zivatarral együtt nyomtalanul felszívódik. Kikerülve az olajfinomítót és a kikötőt, Milazzo erődje fölött sötétedésre érek a pengeként a tengerbe hasító, keskeny félsziget egyik szélárnyékos öblébe.