Nem várt fordulatok

DSCF0036 javított kicsiEstére még elértem a hatalmas mészkőfalakat, amelyek méltó, grandiózus módon zárják le a spanyol partok Costa Bravatól Barcelonán és Valencián át nyúló hatalmas ívét. Másnap pedig a hűvös hajnalban végig is evezem a barlangokkal tarkított csodás részt. Alacsonyon érkező felhősávok hömpölyögnek végig a tenger felett. Xábiában muszáj megállnom felöltözni, és itt sajnos olyan hírek érnek el hozzám otthonról, hogy azonnal eldöntöm a hazautazást, egy pillanatig sem habozok. Szerencsére a mellettem fekvő kikötőben egyből le is tudom tenni a hajót, veszek repülőjegyet a legkorábbi Budapestre tartó járatra, végigbuszozom fél Spanyolországot, és másnap reggel Barcelonából hazarepülök. Hát, ez most így alakult. Megtett távokról, elért célokról nyilván nem beszélhetek, de néhány képet töltök majd fel hamarosan az élményekről. Természetesen folyt. köv., de most még nem tudom megmondani mikor…

Ég a nap melegtől…

06.08Itt ülök Denia kikötő fölé magasodó várának bástyáján, az örökzöldek között zúgó szelet és a sirályok rikoltozását hallgatva. Gyönyörű hely. De a legjobb, hogy az egész napos ellenszélben való küzdés után végre elértem a hegyeket. Elhagyom lassan a valenciai öblözetet, és átbillenek Alicante felé. Csak ülök és bambulok. Bevallom elfáradtam. Innen fentről olyan békésnek tűnik a tenger. Menekülök a nap elől is, mert a kis tavaszi, hóka bőröm minden védelem ellenére gyalázatosan leégett. Holnapra jóval nagyobb szelet ígérnek, meglátjuk, hogyan tovább.

 

Homokra feszítve

06.07A mai nap a nyugalom tengere a tegnapihoz képest, és ez jól is esik. A közeledő hegyek első szerény kiugrásaként már reggel hétkor elhagyom Cullera sziklás kis fokát és a rajta csücsülő világítótornyot. Mély, meredek völgyekkel barázdált hegység alkotja a parti szállodasor hátterét. Kellemesen lötyögve érek Gandiába, ahol az eddigi kihaltság után egész nagy tömeg lepi el a partokat. Itt készült a homokcsodákról is a kép. Délutánra menetrendszerűen átfordul és beerősödik a szél. Nem vadul, csak értelmetlen erőlködni. Átvergődve a város kikötőjének gátján, gyorsan keresek is egy kis helyet magamnak, és megint a kajakhoz kötözgetem a sátrat.

Itt úgysem jutsz át! (De…)

06.06

No, ma megerősítést nyert sok régi igazság.
Nr. 1.: Reggel balra a hátam mögött kelt fel a nap, este jobbra a hátam mögött nyugodott le. Egész nap akarta, de nem tudott leelőzni. Tehát kajakban tényleg gyorsabb vagyok, mint a fény.
Nr. 2.: A “hú. de királyság”-ot a “hú, de nagy gáz”-tól csak egy perc választja el. Illetve plusz megerősítés, hogy miért utálom a gátakat.
A valenciai gát végtelen betonrengetegében olyan forgalom volt, hogy fél órát vártam, míg egy pilot hajó után végre átslisszolhattam a bejáraton. Aztán, mikor hosszú órák evezése után már megláttam a Turia folyó városon kívülre csatornázott torkolatát, és a gát végét, egy perc (de tényleg egy perc) leforgása alatt a semmiből akkora szélvész csapott le, hogy a motoros hajók is menekülőre fogták. Kihúztam a kajakot a gát 2×2 méteres betonkockáira, és elkönyveltem, hogy itt ragadok. Brutális volt a szél.

Bevezetőleg

06.05Ha terveztük volna, se tudtam volna jobban csinálni. 4 átszállással, de 11 óra alatt kint vagyok a kikötőben, és spanyol barátom is épp megérkezik. Hűséges kajakom és a felszerelés hiánytalanul vár rám. Hálás köszönet, címcsere, és 20 perc múlva már a tengert hasítom. Sagunto kikötője és némi bemelegítő evezés után inkább megállok az erősödő szélben, mert innen Valencia előtt már nincs több normális táborhely. A terepet a kite-osok veszik át, én meg eldőlök az átutazott éjszaka után. Most lesz az új sátor tesztje, majd jelentek.

Újra úton

DSCF6807Újra úton. Este indul a gép Alicantéba, onnan éjszaka tovább busszal Valenciába. Délre remélem megpuszilgathatom a kis kajakomat a kikötőben, és a holnapi napba még némi evezés is belefér. Pótoltam a legutóbbi valenciai affér során eltűnt fényképezőgépet, eszközöltem egy kis technikai fejlesztést is a napelemmel-töltővel kapcsolatban. Abban bízom, hogy stabilabb (és több) energiám lesz.

Sok homokos, szállodás partrész mellett két szép, sziklás szakasz is vár rám Malaga felé. Már alig várom, hogy vízre szálljak… A kép még Franciaországban, a Rhone deltájában készült.

És a végére a poén

AlicanteNos, ezen a szakaszon tényleg minden megtörtént, az is, ami eddig szerencsére még soha. Tegnap éjszaka Valancia belvárosában bóklásztamban, a hátamon lévő táska zsebéből ellopták az összes pénzem, bankkártyákat, irataimat, napszemüveget, telefontöltőt, fényképezőgépet, a buszjegyem Alicantéba. Jó hír, hogy a fogkefém megvan. Először valamifajta bénultság vesz erőt rajtam, fogalmam sincs, pénz és iratok nélkül hogy jutok el a repülőig és persze hogy jutok fel a repülőre. Éjszaka van, rendőrségre menni egyenlőre teljesen felesleges időpazarlás. Újra nyakamba veszem a várost, ötször végigjárok minden helyet, ahol megfordultam az este – hátha történik valami. Két óra, egyre reményvesztettebb mászkálás után rám mosolyog a hihetetlen szerencse: az utcán, egy kapualjba dobva megtalálom a pénztárcám. Persze teljesen kipakolva, de valami elképesztő mázlival a tolvajok számára kompromittáló személyi, és a bankkártyáim benne vannak. Kirámolták és megszabadultak tőle. A veszteség óriási, de a legfájóbb a teljes szakasz fényképezőgépen lévő képeinek elvesztése. Minden pótolható, így vagy úgy, de ezek már soha. Elvesztek örökre. Nagyon fájó a veszteség, de a szívem azért könnyebb, hiszen a hazaút így már biztosítva. Reggel kártyával veszek új jegyet, három óra alatt átbuszozok Alicantéba, még felmászom a fellegvárba (innen a kép), aztán irány Budapest. Egyenlőre ennyi. Még meg kell emésztenem a történteket.

Mi volt jó? Elértem Valenciát, az idő nagy része jó volt, volt néhány szép és izgalmas szakasz, gyönyörű városok. Mi volt a másik oldal? Teljesen urbánus táj, rettenetes táborhelyek, a viharos rész, és persze az utolsó éjszaka. Ami biztos: 177 nap, 7.800 kilométer.

ValenciaMinden valószínűség szerint jó nagy táv vár rám, ezért még napfelkelte előtt nekiindulok. Kisvárosok sorjáznak a lapos partok mentén, távolabb hegyláncok zárják a láthatárt. Nagyon tekerem, mert a délutáni szél előtt kell még minél közelebb érnem Valenciához. 11-re, egy fenékkel, reggeli nélkül elérem a Canetnél épült kikötőt, ide be sem akarok menni, mert nincs egyetlen épület sem, nem lenne hova tenni a hajót. Az északra néző bejáratot elhagyva azért még visszanézek, és a konténerek között meglátok néhány kukucskáló kajakot. Hoppá, akkor egy próbát azért megér a dolog. A búvárklubban mosolygó srác – Ruben – először félreért, azt hiszi az autómmal van valami, aztán amikor kiderül, hogy a kajaknak keresek helyet, kinyit egy konténert és a csodás tengeri versenyhajók mellett lazán mutat egy üres helyre: ide nyugodtam elrakhatod. És mennyibe kerül? Hogyhogy mennyibe? Semennyibe. Vigyorgok mint a tejbetök, mekkora mákom van! Innen már nem sietős a dolog. Szépen megszárogatok mindent. Közben érkeznek vissza a délelőtti edzésről a versenyzők, szebbnél szebb hajókkal. Egyszer nagyon szívesen kipróbálnék egy ilyen villámgyors csodát is! Valenciába 15 perc alatt berepít a 115-ös busz, és így van még időm körbenézni, mielőtt holnap tovább indulnék Alicante felé. Spanyolország harmadik legnagyobb városában elsőként a Jardin de Túria, az elterelt Túria folyó medrében kiépült gyönyörű park, és az általa körbeölelt történelmi városrész a célpont. Rengeteg a látnivaló, a felsorolás helyett inkább itt egy remek összefoglaló. A képen a Sant Joan templom és a nagy piac, mögöttük már pont nem látszik a régi selyempiac épülete. Hú, ez egy nagyon pörgős nap :)

Kikötőről kikötőre

CastellónÉs nem jött! Mármint a éjszaka a homokevő. Üdítően csendes és szép sziklás rész után Benicassim hosszú partjai következnek, egészen Castellon kereskedelmi kikötőjéig. Szerencsére korán van – mármint a délutáni szélhez – így nagyon szép vízen lapátolhatok a betonfalak mellett. A repedésekből kéttenyérnyi rákok úsznak elő, oldalazva kalimpálnak ollóikkal. A gátra tapadva egy tengeri versenykajakos is szembejön, úgy tolja, hogy még inteni sem engedi el a lapátját, csak biccent lihegve. Pár perc múlva már nem is látom. Lassan itt az ideje helyet keresni a hajónak, ezért amikor délután, a menetrendszerűen erősödő szélben elérem Borriana vitorlás kikötőjét, befutás előtt megszárogatok minden holmit. De bent csak orcára hullás vár. Minden zárva, hiába néhány segítőkész őr, illetve hajós, nem jutok semmire. Lógó orral, csalódottan fordulok ki a hullámok közé, és naplementéig még csiga tempóban  elvergődök Platja de Nules kihalt szellemtelepéig. Igyekszem terveket kovácsolni, hiszen holnap már tényleg le kell adni a kajakot, ámde Valenciáig elég messze, és odáig már csak egy esélytelen kikötő van kb. félúton. Meglátjuk.

Jé, van zöld is

OropesaDe, ide is elért. Mármint a homokevő. Egyébként nagyon dicséretes, ahogy a strandok homokját minden éjszaka átforgatják, a szemetet kigyűjtve átszitálják. Nekem, az urbánus tájon, a part szegletében hobózónak viszont érdekes éjszakai élmény, amikor a fejemtől egy méterre(!) eldübörög egy hatalmas reflektorokkal, sárga villogókkal felszerelt hangos szörnyeteg.

A napfelkeltét már vízről csodálva, még a legszebb reggeli fényben érkezik a Serra de Irta nemzeti park. Már el is felejtettem, hogy létezik más a végtelen szállodasorokon kívül. A partokat 3-5 méter magas vörös sziklaplató övezi, magasra fröccsen rajta a tajték. Felette háborítatlan erdők, hegyek. Végre a természet illatát hozza a parti szél. Utána Alcossebre aranyos kisvárosának cseppnyi öblében öröm megállni reggelizni. Egy kis folyó minideltáját megkerülve, vicces érzékcsalódás ver át: Torrenostra sziluettje távolról gigantikus felhőkarcolókat idéz, aztán mikor – gyanúsan hamar – odaérek kiderül, az egész olyan mint egy vicces makett. Minden arányosan kisebb, az épületek mindössze két-három szintesek. Unalmas sós mocsár következik, végül jó fáradtam Orpesa homokszín, retro városának öblében állok meg, és várom a homokszörnyet.