Nos, ezen a szakaszon tényleg minden megtörtént, az is, ami eddig szerencsére még soha. Tegnap éjszaka Valancia belvárosában bóklásztamban, a hátamon lévő táska zsebéből ellopták az összes pénzem, bankkártyákat, irataimat, napszemüveget, telefontöltőt, fényképezőgépet, a buszjegyem Alicantéba. Jó hír, hogy a fogkefém megvan. Először valamifajta bénultság vesz erőt rajtam, fogalmam sincs, pénz és iratok nélkül hogy jutok el a repülőig és persze hogy jutok fel a repülőre. Éjszaka van, rendőrségre menni egyenlőre teljesen felesleges időpazarlás. Újra nyakamba veszem a várost, ötször végigjárok minden helyet, ahol megfordultam az este – hátha történik valami. Két óra, egyre reményvesztettebb mászkálás után rám mosolyog a hihetetlen szerencse: az utcán, egy kapualjba dobva megtalálom a pénztárcám. Persze teljesen kipakolva, de valami elképesztő mázlival a tolvajok számára kompromittáló személyi, és a bankkártyáim benne vannak. Kirámolták és megszabadultak tőle. A veszteség óriási, de a legfájóbb a teljes szakasz fényképezőgépen lévő képeinek elvesztése. Minden pótolható, így vagy úgy, de ezek már soha. Elvesztek örökre. Nagyon fájó a veszteség, de a szívem azért könnyebb, hiszen a hazaút így már biztosítva. Reggel kártyával veszek új jegyet, három óra alatt átbuszozok Alicantéba, még felmászom a fellegvárba (innen a kép), aztán irány Budapest. Egyenlőre ennyi. Még meg kell emésztenem a történteket.

Mi volt jó? Elértem Valenciát, az idő nagy része jó volt, volt néhány szép és izgalmas szakasz, gyönyörű városok. Mi volt a másik oldal? Teljesen urbánus táj, rettenetes táborhelyek, a viharos rész, és persze az utolsó éjszaka. Ami biztos: 177 nap, 7.800 kilométer.

Minden valószínűség szerint jó nagy táv vár rám, ezért még napfelkelte előtt nekiindulok. Kisvárosok sorjáznak a lapos partok mentén, távolabb hegyláncok zárják a láthatárt. Nagyon tekerem, mert a délutáni szél előtt kell még minél közelebb érnem Valenciához. 11-re, egy fenékkel, reggeli nélkül elérem a Canetnél épült kikötőt, ide be sem akarok menni, mert nincs egyetlen épület sem, nem lenne hova tenni a hajót. Az északra néző bejáratot elhagyva azért még visszanézek, és a konténerek között meglátok néhány kukucskáló kajakot. Hoppá, akkor egy próbát azért megér a dolog. A búvárklubban mosolygó srác – Ruben – először félreért, azt hiszi az autómmal van valami, aztán amikor kiderül, hogy a kajaknak keresek helyet, kinyit egy konténert és a csodás tengeri versenyhajók mellett lazán mutat egy üres helyre: ide nyugodtam elrakhatod. És mennyibe kerül? Hogyhogy mennyibe? Semennyibe. Vigyorgok mint a tejbetök, mekkora mákom van! Innen már nem sietős a dolog. Szépen megszárogatok mindent. Közben érkeznek vissza a délelőtti edzésről a versenyzők, szebbnél szebb hajókkal. Egyszer nagyon szívesen kipróbálnék egy ilyen villámgyors csodát is! Valenciába 15 perc alatt berepít a 115-ös busz, és így van még időm körbenézni, mielőtt holnap tovább indulnék Alicante felé. Spanyolország harmadik legnagyobb városában elsőként a Jardin de Túria, az elterelt Túria folyó medrében kiépült gyönyörű park, és az általa körbeölelt történelmi városrész a célpont. Rengeteg a látnivaló, a felsorolás helyett inkább itt egy remek összefoglaló. A képen a Sant Joan templom és a nagy piac, mögöttük már pont nem látszik a régi selyempiac épülete. Hú, ez egy nagyon pörgős nap

És nem jött! Mármint a éjszaka a homokevő. Üdítően csendes és szép sziklás rész után Benicassim hosszú partjai következnek, egészen Castellon kereskedelmi kikötőjéig. Szerencsére korán van – mármint a délutáni szélhez – így nagyon szép vízen lapátolhatok a betonfalak mellett. A repedésekből kéttenyérnyi rákok úsznak elő, oldalazva kalimpálnak ollóikkal. A gátra tapadva egy tengeri versenykajakos is szembejön, úgy tolja, hogy még inteni sem engedi el a lapátját, csak biccent lihegve. Pár perc múlva már nem is látom. Lassan itt az ideje helyet keresni a hajónak, ezért amikor délután, a menetrendszerűen erősödő szélben elérem Borriana vitorlás kikötőjét, befutás előtt megszárogatok minden holmit. De bent csak orcára hullás vár. Minden zárva, hiába néhány segítőkész őr, illetve hajós, nem jutok semmire. Lógó orral, csalódottan fordulok ki a hullámok közé, és naplementéig még csiga tempóban  elvergődök Platja de Nules kihalt szellemtelepéig. Igyekszem terveket kovácsolni, hiszen holnap már tényleg le kell adni a kajakot, ámde Valenciáig elég messze, és odáig már csak egy esélytelen kikötő van kb. félúton. Meglátjuk.

De, ide is elért. Mármint a homokevő. Egyébként nagyon dicséretes, ahogy a strandok homokját minden éjszaka átforgatják, a szemetet kigyűjtve átszitálják. Nekem, az urbánus tájon, a part szegletében hobózónak viszont érdekes éjszakai élmény, amikor a fejemtől egy méterre(!) eldübörög egy hatalmas reflektorokkal, sárga villogókkal felszerelt hangos szörnyeteg.

A napfelkeltét már vízről csodálva, még a legszebb reggeli fényben érkezik a Serra de Irta nemzeti park. Már el is felejtettem, hogy létezik más a végtelen szállodasorokon kívül. A partokat 3-5 méter magas vörös sziklaplató övezi, magasra fröccsen rajta a tajték. Felette háborítatlan erdők, hegyek. Végre a természet illatát hozza a parti szél. Utána Alcossebre aranyos kisvárosának cseppnyi öblében öröm megállni reggelizni. Egy kis folyó minideltáját megkerülve, vicces érzékcsalódás ver át: Torrenostra sziluettje távolról gigantikus felhőkarcolókat idéz, aztán mikor – gyanúsan hamar – odaérek kiderül, az egész olyan mint egy vicces makett. Minden arányosan kisebb, az épületek mindössze két-három szintesek. Unalmas sós mocsár következik, végül jó fáradtam Orpesa homokszín, retro városának öblében állok meg, és várom a homokszörnyet.

Lassan, fokozatosan javul az idő. Délelőtt még bóklászással telik, végig böngészem a part mellett olasz-spanyol módra, kisteherautókból pillanatok alatt kiépülő piac kínálatát, aztán nekidurálom magam. A hullámtörés még mindig nagy, de bent a vízen már nincs gond. A lankás, nagy hullámokon liftezve hamar el is érem a tengerbe büszkén belehasító Peniscola szikláját és a rá épült híre templomos várat. A víz felől is csodás a látvány, a függőleges sziklafalak tetején gondozott várkert zöldell pálmafákkal, felette magasodik a belső vár bevehetetlennek tűnő fala. De fentről a legjobb a kilátás. A kép csücskében látszik a partot elfoglaló, végeérhetetlen szállodasor. A templom mellett trónol XIII. Benedek, a leghosszabb ideig regnáló ellenpápa szobra, ki idősödve ide vonult vissza szaporodó ellenségei elől. Késő délután még tovább indulok, de a sziklásan folytatódó part által visszavert hullámzás visszafordulásra kényszerít, így a kikötő melletti öbölben húzom meg magam és reménykedem, hogy ide nem ér el az éjszakai homokevő szörny.

Vihar van, baj nincs. Jó helyen vagyok: a parton, Vinaróban. Viszont nem tudom mikor tudok tovabbmenni. Az éjszakai zuhé után már süt a nap, de hatalmas a szél es a hullámok. Kommunikációs vészhelyzet viszont van, végleg odalett a telefonom. Nincs több hír, ezt is a város könyvtárából írom. Ha hazaértem, majd naponta pótolom

Reggel végre ráfordulok Spanyolország legnagyobb folyója, az Ebro deltájára. Rangjának megfelelően bő tíz kilométert nyúlik be a tengerbe, hosszú, íves  homokpadokat építve. A szél délelőtt segít, gondot csak a torkolatnál megtörő hullámzás okoz. Kelet felé jól látszanak a Malloca szigete felett növekvő felhők. Egész nap homokcsík mellett lapátolok, legalább három óra danolászással élem csak túl. Estére már a déli zátony vége felé érek, ennyi fért bele. Nagyon jó, hogy túl vagyok a nehezén. Egész nap eveztem, kép nuku, a telefonom meg megint lemerül, úgyhogy gyorsan elküldöm ezt…

Upgrade tegnapról: a végén csak nekimentem. Borzasztó volt a víz, eléggé be voltam tojva, nem, még annál is jobban, de a végén sötétedésre eltornásztam magam Salou kikötőjéig, és itt meg tudtam állni. A véremnek kb. fele volt az adrenalin.
A mai nap viszont remek volt. Reggel fűrészes fogú hegylánc állja utam, grandiózus kilátást kínálva. Miami Platjánál magas, rozsdavörös kőzetplatóba vágódnak be az árnyas fákkal tűzdelt homokos strandok. Aztán némi szembeszelezés után egy több kilométeres nudista strandon állok meg pihenni – így megmutathatom a vörösre égett fejem ellenpontjaként a hófehér hátsóm Utána két atomerőmű(!) következik. Tényleg azok. Tudom én, persze… De azért igyekszem kerülni a kifelé folyó hűtővizet. Estig maradnak a szép formájú vörös kőzetek és a csodás öblök, csak már nagyon vágyom egy rendes, csendes, magányos táborhelyre. A képen Miami (a spanyol) partja.

Torredembarra után végre érkezik egy kis kompenzáció a tegnapi hotelsorért: gyönyörű vörösesbarna homokkő sziklák magasodnak fel. A narancsos reggeli fényekben különösen csodás a látvány a tetejükön zöldellő tűlevelű erdővel. Az ilyen részekért érdemes evezni! Kell is a lendület, mert Tarragona gátja a barcelonaihoz hasonlóan a végtelenbe nyúlik. A gigantikus tankerek után Pineada strandján állok meg kora délután. És itt úgy tűnik vége is a napnak. Nagyon befúj a szembeszél. Próbálkozom becsülettel, de egy óra küszködés után szégyenszemre visszafordulok, és újra a strandra menekülök ki. Ha így folytatom, nemhogy Valenciát, de még az Ebro torkolatát sem érem majd el. Mindegy, lesz ahogy lesz