Category Archives: Isztambul-Athén

Imhol a képek

Elkészült végre a szokásos fotó válogatás. A képek menüpont, illetve a link alatt találjátok.

https://plus.google.com/u/0/photos/111682073898789042216/albums/6039335520026920561

És itt a szaloniki Houdini mutatvány helyszíne. A legnagyobb lyukon jött a kajak, a kisebbiken én. A történet bővebben alant olvasható :)

… és ez már kérem athén

Itt ülök az Akropolisszal szemben egy szikla tetején, és várom a napfelkeltét. Tegnap este – némi napközbeni, vihar okából foganatosított kényszerpihenő után – sikerült egy szörfcentrumban remek helyet találni a kajaknak. Táv teljesítve. Ha nagyon akartam volna, még lehetett volna egy napot menni. De nagyon nem akartam. Egy helyi busszal bejöttem a városközpontba, és most már nincs más dolgom, mint délben felülni a hazafelé tartó járatra. Budapest – Athén 4.100 km, pipa.

U. i.: Hűséges kajakom most már nem nélkülözheti a javítást. Több éven és több ezer kilométeren át szolgált. Ráncigáltam sziklás partokon, megtörték, laktak benne tyúkok, kamion után kötöttük. Azt hiszem, megérdemli!

A leghosszabb nap

Vagy a legérdekesebb? Vagy ezt már mondtam egy másik napra? Mindegy. Ott kucorogtam éjszaka az út melletti fal tövében. Nem a forgalom volt a legrosszabb, hanem az, hogy amint elállt éjjel a szél, jöttek a szúnyogok. Hajnal háromkor, amikor az első csillag halványulni kezdett az égen, már ugrottam is fel, aztán hajrá… Azt hiszem, azt viszont már tényleg írtam, hogy ezek a legklasszabb órák a vízen. Most akadt belőlük egy pár :)

A táj nem túl izgalmas, lapos partok, települések mellett lapátolok. Az idő napok óta nagyon instabil: most eljött a kitörési fázis. Mindenfelé összeállnak a felhők, dörög, villámlik, és akkora vihar csap le, amekkorát Görögországban még nem láttam. Azt terveztem, Agi Aposztoliban vásárolok – tökéletes az időzítés, épp odaérek az első hullámokkal. Öt perc múlva kétméteres hullámok ostromolják a partot, özönvízszerű eső zúdul le. A városban mindent elmos a vihar, szirénázó rendőrautók járják az utcákat, amiken térdig ér a víz. A villámok a tengerbe csapkodnak. Három órányi ítéletidő után viszont egy fél óra alatt kisimul a tenger, eltűnnek a felhők – és máris mindenki újra strandol. Én is indulok…

Mélyponton

Délelőtt viharos volt a szél, szó szerint kifújt a partra. Két órát kellett várnom arra, hogy továbbvergődhessek. Amikor visszamerészkedtem a hullámok közé, észrevettem, hogy – én hülye – nem zártam le a hátsó rekeszt. Félig elsüllyedve bénáztam egy órát, mire végre újra ki tudtam kötni.

Délután csendesedett az idő, így magam mögött tudtam hagyni Kalkidát. Itt a strandon lógó taknyú utcakölykök kapaszkodtak fel a kajakra, lapáttal kellett levernem őket. A Kalkida utáni rész ronda. Ráadásul öt perc sem kellett hozzá, és akárcsak tegnap, megint befújt a szembeszél. Itt ragadtam egy hosszú településen az út és a tenger közti kétméteres sávon. Ahogy a dolog kinéz, itt kell aludnom valahogy. Hát, nincs jó kedvem…

Mise habbal

Ma haladós nap volt haladós idővel. Három fő momentum: 1. Lomha hullámokon csücsülve értem el Iliát. A városkából semmi zaj nem hallatszott, csak a vasárnapi mise éneke és a haragzúgás. Végtelen csend és béke terült szét a vízen. 2. Késő délutánra elértem a Kszérón (legalábbis ez a neve a legmagasabb csúcsnak) hegy nemzeti parkját. Hát ez valami csoda! Vízbe zuhanó többszáz méteres mészkőfalak, buja, zöld cserjék a kőfal minden repedésében – nem győztem fényképezni. 3. Mikor már kikötőhelyet kerestem, hallgatom mi zúg? Motoros jön? Nem. Olyan fergeteg érkezett egy perc alatt a sima vízen, hogy alig tudtam felvenni a hullámkötényt, és már rajtam is volt a szél tarajos-habos hullámokkal. Majd egy óra volt, mire kivergődtem a partig, és találtam egy amúgy gyönyörű helyet a sziklafalak alatt. A tenger az tenger…

Elpilledve

Azt hiszem mára merültem le. Próbáltam nyomni, de már délelőtt úgy éreztem, nem megy tovább. Muszáj kicsit többet ennem és pihennem. Reggel abszolválom a második átkelést Euboia szigetére. Pompás a táj, itt tényleg a tengerig érnek az erdők, gyantaillatot hoz a szél. Minden kis öbölbe haltenyésztő pontonokat telepítettek, szaporán folyik a munka. Nagy nehezen befordulok a hosszú Euboikosz-csatornába, ez már tényleg Balaton-fíling. Más az egész, mint a nyílt tengernél.

Georgiosz kikötőjében – itt készült a kép is – végre bevásárolok, már az utolsó falat kajám is elfogyott. Utána belefutok egy puccos szállodakomplexumba. Mindenki francia, a parton pedig egy ötemeletes magánjacht horgonyoz.  Ahogy elevezek mellette, és lenézek a kis likas kajakomra, percekre elfog a fékezhetetlen röhögés…

Az ember, aki szelet vetett…

Ez volt eddig a legszelesebb nap. Hajnalban indulás után rögtön át kellett szerelnem egy sziklás fok árnyékában, mert porzott a víz. Aztán befordulva nyugat felé, szembe kapott, ki is kötöttem inkább. Néhány napra most búcsúzik a végtelen látóhatár. Itt már kisebb-nagyobb szigetek vesznek körbe.

A szél néhány perc alatt megfordul, felhők is érkeznek, nem valami biztató a helyzet. Villámgyors vagyok, az egyre tovább erősödő keleti szélben elérem a Pagaszitikosz-öböl bejáratát. Itt mindenképpen át kell vágni. Be vagyok tojva rendesen, de azért nekidurálom magam. Oldalszélben egy-két megtörő hullám a nyakamba esik, de olyan kis ügyesen átérek, hogy még a mamám is megdicsérne…

Vadregény

Ha ez volt az egyetlen ilyen nap, akkor is megérte! De remélem, lesz még több is :) Reggeltől csodás sziklás táj mentén haladok. Az erdős hegyoldalakon tanyázó kabócák milliárdjainak hangja még a hullámok moraját is elnyomja. Szinte az egész természetvédelmi terület, de nem is csodálom. Fantasztikus barlangokat találok bujkálóstól a templom méretűig. Készítettem videót is, ha hazaértem, feltöltöm.

Nem lehet betelni a napsütésben vakító fehéren ragyogó sziklaformáktól. A parton szurdokká mélyült vízmosások, szerintem mindegyik megérne egy túrát. Naplementekor már épp kezdek aggódni, hogy hol tudok megállni, amikor újabb barlangok mellett egy ici-pici öbölre bukkanok. Kicsit talán komor, zord így estefelé – de a legjobbkor jött.

Haladunk, haladgatunk

Lassan magam mögött hagyom a hegyekből lefutó rövidke folyók hordalékából képződött homokos partokat és a rájuk épült üdülővárosokat. Dél környékére elérem Sztorniót a hegyek lábánál. Innentől jónéhány kilométeren keresztül igazán kedvemrevaló a part. Magasba nyúló, zöldellő hegyek, sziklák, öblök. Az idő is jobb, délutánra csak picit erősödik a szél, kis licsi-locsi hullámokon evezek. Előttem ígéretes hegyek magasodnak, várom a holnapi napot!

Zeusz, jövök!

Napfelkeltekor milliónyi szúnyogtól kísérve tolom vízre a hajót. Csend és nyugalom, most kell haladni, amíg lehet. A homokos partokon egymást érik az üdülőtelepek, nem ez a tengeri kajakosok álma. A távolban azonban lassan kibontakoznak a párából az Olümposz sziklás csúcsai. A tengerről nézve olyan, akár egy fantasy film díszlete: mintha a közepén kettéhasította volna a hegyet egy óriás hatalmas kardja.

Délutánra megérkezik a szembeszél, vele együtt pedig a hullámok és a küszködés. Sötétedésre egy csöppnyi folyócska torkolatában cselezem ki a hullámtörést, és állítom fel a sátrat a kavicsos parton. A képen meg ott az a nagy sötét paca – az Olümposz. Aki nem hiszi, járjon utána.