Rohamtempóban
Június 25-e történései: napfelkeltével indulok, a tenger gyönyörű. Lefényképezem a sziklákat, amiről a geológus srác mesélt. A török rész végleg a párába veszik. A part ellaposodik, beérek a deltavidékre. A hegyek 30-40 km-re hátrahúzódnak. Több folyó is itt éri el a tengert, nagy deltát építve. Furcsán kihalt minden. Emberek sehol, mintha nem is nyár lenne. Úgy tervezem, nyugisan haladok, de persze bebukom. Este még nekiállok Thasszosz szigete előtt egy nagy öböl átevezésének. Átérek sötétedésre, de elég ramatyul vagyok a végére. Ez kicsit sok volt. Megint a szokásos nóta: fürdés, sátor, kaja, ájulás.
Pokol és menny
A mai nap (06. 24.) már-már filozófiai magasságokba emelte a tengeri kajakozás által elnyerhető tapasztalatokat. De először még a tegnap este-éjszaka: igen, ott ragadtam a görög határon. Este még elhúztam pár kilométert a hajót, aztán izzadtan, büdösen (lassan elérem a grönlandi fazon szintjét) lefeküdtem egy szántóföldön. Éjszaka jöttek a határőrök, de nem nagyon értettem mit csinálnak. Rohangáltak körbe, kérdezték, hogy egyedül vagyok-e. Az útlevelem nem is kérték. Néztek, mit keresek itt egy kajakkal…
Magyar tengeri kajakosnak nem kell tenger! Jó neki a szántóföld is. Dióhéjban a pokol és a mennyország: reggel elcipekedtem a következő faluig, de senki nem akart segíteni. Lehúztam a kajakot a folyó felé, de aztán láttam, hogy ez csak a határfolyó lehet, így visszafordultam. Aztán egy traktoros megesküdött Hellász összes istenére, hogy le lehet evezni a határfolyón. Annyira menni akartam, hogy elhittem neki – letraktoroztunk hát a folyóhoz. Itt már éppen vízre akartam szállni, amikor halászok érkeztek, és nemzetközi jelzéssel a csuklójukat keresztbe téve mutattak, mi lesz, ha elindulok. Kész. Itt vagyok 45 km-re a tengertől, még reménytelenebb helyzetben, mint tegnap…
Határeset
Itt ragadtam a görög határon. Pedig eddig egészen jól ment. Még nincs vége a napnak, de úgyis csak a stoppokat lesem, úgyhogy inkább most írok. Szokás szerint a Nappal keltem, gyönyörű, ideális evezőidőben. Persze ma úgysem szállok vízre 
Kipucoltam a hajót, aztán elmentem fuvart keresni. A parton lévő apartmantelepen hitegettek egy jó ideig, aztán délben meguntam és eljöttem. Nyolc kilométer hajóhuzigálás a nagy útig. Itt is totál csőd. Vasárnap, teherautó nincs…
Akkor csel kell. Az út melletti műanyag bolt előtt áll egy olyan kocsi, mint nálunk az üvegeseké. No, erre pont fel lehetne tenni a kajakot. Életem nagy nyelvi bravúrjaként rábeszéltem törökül a boltost, vigyen el a határig. És elvitt! A határfolyó deltája egyetlen hatalmas rizsültetvény 60 kilométeren át. Brutális kerülő a határátlépés miatt.
A határon áthúzom a hajót, néznek a törökök. Aztán amikor már azt hiszem, átértem, a katonák megállítanak, hogy nem lehet gyalog átmenni a senki földjén. Ilyen nincs, mi jöhet még?
Török örömök
26 órás szintidőt futva, minden reményemet túlszárnyalva, hat átszállással méterre pontosan megérkeztem oda, ahol tavaly kiszálltam. Enyhe szellőben itt ücsörgök a telihold alatt a tengerparton. Az ezüsthíd mögött meg felsejlenek a Dardanellák vonulatai. De nem is ez a lényeg 
Már a buszon olvastam Mücahed levelét, hogy Isztambulban van, és akkor ő is jön a határhoz. Nyolc órakor bebandukoltam a faluba. A “főtéren” ücsörögtek vagy harmincan – és rám vártak!!! Hát, erre azért nem számítottam. Mindenkivel kezet kellett fogni, teázni: egyszerűen hihetetlen volt. Csináltam képeket… Előkerült a kajak is. Megpuszilgattam a kis szemem fényét. Amennyire az időközben leszállt sötétségben meg tudom állapítani, a végtelen mennyiségű koszon kívül nincs más baja. Majd holnap rendbe kapom. A falugyűlés után lehúztuk a kajakot a partra, majd a nap betetőzéseként még meghívtak a parti étterembe egy kiadós vacsorára is. Azt hiszem, ez első napnak nem is rossz
Az utazás is érdekes volt: beszélgettem három marakesi származású Isztambulban tanuló amerikai lánnyal, egy Szófiában angolt tanító prágai sráccal, és egy elképesztően büdös grönlandival. Az idő tökéletes az evezéshez, de a görög határ átlépését még meg kell oldani. Most minden esetre megyek csicsikálni…
Görög kapcsolat
Sztavrosz, a “görög kapcsolat”, akinek egyébként tengerikajak boltja van Thesszalonikiben, felajánlotta: a következő szakasz végén náluk hagyhatom a hajót. Ez nagyon klassz lenne, már abból a szempontból is, hogy eddig mindig gyomorgörcs volt megérkezni. Sosem tudtam előre, hol tudom letenni a kajakot. Konkrétan Isztambulban ez három napomba és egy csomó pénzbe került (és a végén még össze is törték). Egész más úgy megérkezni, hogy legalább nagyjából tudod mi vár rád :).
Támogatósdi 2.0
Ahogy már írtam is: bevallom nem számítottam semmiféle sikerre amikor a közösség támogatását kértem az út folytatásához. Ehhez képest bomba meglepetés volt, hogy az egész Márvány-tengert, plusz az Égeiből egy részt a görög határig végigevezhettem a Ti segítségetekkel. Ebből persze az is következik, nem gondoltam ám végig, mi lesz ha tényleg érkezik támogatás, hogyan tovább? Mármint elszámolás, köszönet, stb. szempontjából. Nos, az elmúlt időszakban sokat törtem a fejem és következőkre jutottam:
Szeretném, ha továbbra is élvezném a bizalmatokat és a közösség segítségét. Ezért rendszeresen és részletesen szeretnék tájékoztatást adni a dolgok állásáról.
Konkrét összegeket úgy gondolom nem volna szerencsés állandóan posztolgatni. Az eddigiekről szóló anyagot összekészítettem, ha valamelyik támogatót konkrétan érdekli, kérem írjon egy emilt a honlapon lévő címre, és szívesen elküldöm neki. A kapott összeg százalékos felhasználásáról már írtam, de kirakom külön dobozba is.
Szeretném minden támogatóm nevét megjeleníteni a honlapon. Összegek nélkül, abc sorrendben. Tudom, hogy senki sem ezért adott. De nagyon büszke vagyok rájuk. És ők is méltán lehetnek büszkék magukra, önzetlen segítőkészségükre. (Van egy ausztrál szólóvitorlázó, akinek az egész hajóját beborítják a támogató magánemberek nevei – fantasztikus érzés lehet egy ilyen hajóval versenyezni!) Természetesen, ha valaki, valamilyen okból ezt nem szeretné, és ezt jelzi, azt figyelembe kell vennem.
Az előző szakaszt lezárva, összeállítottam a következő, Thesszalonikiig tartó rész minimál költségvetését. Bízom benne, hogy továbbra is bírom majd a közösség bizalmát és támogatását. A folyamatos tájékoztatás érdekében szeretnék kitenni a honlapra egy százalékos jelzőt, amin nyomon követhető, hogy a megvalósításhoz szükséges minimumhoz képest hogy áll az ügy.
A fentiek természetesen tervek. Nagyon örülnék neki, ha akár privát emilben, akár a facebook-on (tartalomtól függően :)) megírnátok véleményeteket, ötleteiteket. Aztán meglátjuk mi sül ki belőle, mi lesz ami megvalósítható…
Feltettem a képeket
Végre nekiduráltam magam és megcsináltam-feltettem az Isztambultól a görög határig tartó szakasz képeit. Megtaláljátok őket az előbbi linken, vagy a Média/képek menüpont alatt.
Úgy tűnik az út “elszámolását” nem találta meg mindenki (az előző poszt végén van), ezért kirakom egy dobozba a jobb oldalra. Nem sokára ott is olvasható majd.
Sokat gondolkoztam ezen a támogatósdin. Van néhány tapasztalat és felmerült egy-két ötlet. Leírom majd ezeket is…
Már itthonról
Jellemző volt erre az etapra, hogy valahol elvesztettem egy napot. Képtelen vagyok visszaemlékezni, mikor ugrottam át. Az biztos, hogy Szófiában nyertem vissza, amikor a helyi újságokat nézegetve rájöttem: nem hétfő van, hanem vasárnap.
Szóval, most már kissé kisimultabban az utolsó napról még néhány mondat: Megvan annak a varázsa, ha az ember olyan helyen jár, ahol turisták általában nem. Olyan részeit, és úgy látni az országnak, amit csak kevesen. Igazán bele lehet merülni a helyi valóságba. Persze megvan ennek is a hátránya. Bírni kell hozzá a gyűrődést, meg nem minden sikerül úgy, ahogy az ember előre tervezi. Viszont összeakadhat az ember olyan figurákkal mint Mücahit – a képen jobbra, a családi bolt előtt.
A hazafelé út még az ő segítségével is érdekes volt az ország eldugott kis sarkából. Ott egy folyó a görög határ, határátkelő csak jó 40 kilométerre, a szárazföld belsejében van. No, odáig nem sikerült eljutnom a kajakkal. A csel viszont Edirneben várt, ahová este fél tízre érkeztem. A buszpályaudvaron a biztonság kedvéért megkérdeztem, innen indul-e a szófiai busz, amire már megvolt a jegyem. Meg se lepődtem, amikor mondták: á dehogy, innen harminc kilométerre a bolgár határnál áll meg. Oda pedig nem megy járat, taxival kell kijutnom. Szerencsére volt némi tartalék az ilyen esetekre. Hosszas alkudozás után – az egyik taxis jól beszélt németül – kiszáguldottunk a határra, át a nyüzsgő éjszakai Edirnén. Lecövekeltem a határátkelő egyetlen működő kapuja előtt, hogy biztosan elcsípjem a buszt. Amelyik időben meg is érkezett
Ha már úti-blog, néhány infó, hátha hasznos lesz valakinek: Törökországban nagyon jó a buszközlekedés, sok kis társaság, meg néhány nagy. Közülük a legnagyobb a Metro. Nekem nem volt bajom a kicsikkel sem. Pontosak, kulturáltak. Vigyázat, egy kisebb városon belül is több buszpályaudvar van, a csatlakozást mindig érdemes megkérdezni. A nagyobb buszokon tiszta hawaii, minden ülésnél beépített lcd tv, sok csatornával. Mint a repülőkön.
Sokat gondolkodtam, aztán arra jutottam, összegeket nem írok. De úgy érzem legalább százalékosan megírom, mintegy elszámolásként, mire mennyit költöttem. Aki segített, tudja mire ment támogatása. 65% volt a helyi és nemzetközi utazás, 28% a kajak isztambuli tárolási költsége és 7%-ot költöttem kajára. Más típusú kiadás nem volt. Köszönöm, hogy segítettetek megvalósítani ezt a fergeteges kalandot.
Dolgozom a folytatáson…
A futam vége
Mint a képből is sejteni lehet, véget ért a nagy futam. Olyan volt – hegymászós hasonlattal -, mint egy gyors csúcstámadás. Minimál felszereléssel kirohanni, amit lehet, kihozni az időből, aztán spuri a hegyről.
A mai nap jónéhány posztot megérne, most csak röviden: magas homokfalak alatt táboroztam, mellettem egy vízmosásból szinte fagyos levegő áramlott reggel a szárazföldről a tenger felé. Minden csurom víz. Délelőtt sziklás és lapos partok váltják egymást, a lapos részeken mindig találni falut, üdülőket. Dél körül bedurvul a szél, egyre nőnek a hullámok. Úgy látszik a tenger a végére még megmutat valamit az erejéből. Nagy nehezen elvánszorgok a görög határ közelébe, és bevallom, örömmel fogok partot végre. Üdülőházak vannak itt, de sehol egy lélek. Oké, a projekt evezés része letudva. Kemény volt, de megvan. Boldog vagyok és elégedett. Most jön az érdekes kérdés: a hajót hová teszem?
Összepakolok, és a már megszokott módon jöhet a kajakvonszolás. A kocsi kerekeit megszerelem, működik. Két kilométerre van egy kis falu, addig mindenképpen el kell mennem. Az a tervem, hogy…
Ég és víz között
Az átemelés jól megérdemelt jutalma: tökéletes szélcsend. Reggel kicsit szöszölök, míg visszarendezem a dolgokat a vízre, lemosom az út porát. Hogy néz ki egy poros kajak a tengeren? Átellenben három pici sziget. A két nagyobbik közt megcélzom a szembe partot, így levágom a nagy medence végét. Teljesen sima a víz. Ez már szinte természetellenes. Párás a levegő, középen a zajok is eltűnnek. Ha nem evezek, akkora a csönd, hogy inkább énekelek. A tenger színe is más. Eddig a mély víz fekete volt. Most acélkék. A víz összeér az éggel, nincs határ. Ez a végtelen.
Egy pici helyen a tehénpásztor útmutatása alapján megtalálom a csöppnyi boltot, és veszek vizet meg sajtot. Ennek ki kell tartania a végéig. A parton sziklák, örökzöldek, izgalmas, szép vidék. De ami még izgalmasabb: a sima víztükör alatt egész délelőtt a tengerfeneket nézem. Nem valaminek a tetején megyek, hanem két dolog határán. Alattam hegyek, sziklák, tengerifű mezők, halrajok vonulnak. Hol harminc méter, hol 50 cm mélységben. Néha olyan hirtelen szökik fel egy sziklás rész a mélyből, hogy önkéntelenül fékezek, nehogy beleszaladjak. Pedig látom magam előtt a sima víztükröt. Délutánra zord, sziklás részekhez érek. Némi szél is érkezik. Újra tenger a tenger. Naplementekor érek partot egy homokfalak szegélyezte részen. Ímhol a fotó.
