Kikötőről kikötőre

CastellónÉs nem jött! Mármint a éjszaka a homokevő. Üdítően csendes és szép sziklás rész után Benicassim hosszú partjai következnek, egészen Castellon kereskedelmi kikötőjéig. Szerencsére korán van – mármint a délutáni szélhez – így nagyon szép vízen lapátolhatok a betonfalak mellett. A repedésekből kéttenyérnyi rákok úsznak elő, oldalazva kalimpálnak ollóikkal. A gátra tapadva egy tengeri versenykajakos is szembejön, úgy tolja, hogy még inteni sem engedi el a lapátját, csak biccent lihegve. Pár perc múlva már nem is látom. Lassan itt az ideje helyet keresni a hajónak, ezért amikor délután, a menetrendszerűen erősödő szélben elérem Borriana vitorlás kikötőjét, befutás előtt megszárogatok minden holmit. De bent csak orcára hullás vár. Minden zárva, hiába néhány segítőkész őr, illetve hajós, nem jutok semmire. Lógó orral, csalódottan fordulok ki a hullámok közé, és naplementéig még csiga tempóban  elvergődök Platja de Nules kihalt szellemtelepéig. Igyekszem terveket kovácsolni, hiszen holnap már tényleg le kell adni a kajakot, ámde Valenciáig elég messze, és odáig már csak egy esélytelen kikötő van kb. félúton. Meglátjuk.

Jé, van zöld is

OropesaDe, ide is elért. Mármint a homokevő. Egyébként nagyon dicséretes, ahogy a strandok homokját minden éjszaka átforgatják, a szemetet kigyűjtve átszitálják. Nekem, az urbánus tájon, a part szegletében hobózónak viszont érdekes éjszakai élmény, amikor a fejemtől egy méterre(!) eldübörög egy hatalmas reflektorokkal, sárga villogókkal felszerelt hangos szörnyeteg.

A napfelkeltét már vízről csodálva, még a legszebb reggeli fényben érkezik a Serra de Irta nemzeti park. Már el is felejtettem, hogy létezik más a végtelen szállodasorokon kívül. A partokat 3-5 méter magas vörös sziklaplató övezi, magasra fröccsen rajta a tajték. Felette háborítatlan erdők, hegyek. Végre a természet illatát hozza a parti szél. Utána Alcossebre aranyos kisvárosának cseppnyi öblében öröm megállni reggelizni. Egy kis folyó minideltáját megkerülve, vicces érzékcsalódás ver át: Torrenostra sziluettje távolról gigantikus felhőkarcolókat idéz, aztán mikor – gyanúsan hamar – odaérek kiderül, az egész olyan mint egy vicces makett. Minden arányosan kisebb, az épületek mindössze két-három szintesek. Unalmas sós mocsár következik, végül jó fáradtam Orpesa homokszín, retro városának öblében állok meg, és várom a homokszörnyet.

Templomosok nyomában

PeniscolaLassan, fokozatosan javul az idő. Délelőtt még bóklászással telik, végig böngészem a part mellett olasz-spanyol módra, kisteherautókból pillanatok alatt kiépülő piac kínálatát, aztán nekidurálom magam. A hullámtörés még mindig nagy, de bent a vízen már nincs gond. A lankás, nagy hullámokon liftezve hamar el is érem a tengerbe büszkén belehasító Peniscola szikláját és a rá épült híre templomos várat. A víz felől is csodás a látvány, a függőleges sziklafalak tetején gondozott várkert zöldell pálmafákkal, felette magasodik a belső vár bevehetetlennek tűnő fala. De fentről a legjobb a kilátás. A kép csücskében látszik a partot elfoglaló, végeérhetetlen szállodasor. A templom mellett trónol XIII. Benedek, a leghosszabb ideig regnáló ellenpápa szobra, ki idősödve ide vonult vissza szaporodó ellenségei elől. Késő délután még tovább indulok, de a sziklásan folytatódó part által visszavert hullámzás visszafordulásra kényszerít, így a kikötő melletti öbölben húzom meg magam és reménykedem, hogy ide nem ér el az éjszakai homokevő szörny.

Onnan, ahol abbahagytam

VinarosHááát, hogy is mondjam… Hajnalban megérkeztem. Alicante 33 fok, ragyogó napsütés, Budapest 7 fok, eső. Éles váltás.
Úgy hiszem, ez volt sok szempontból az egyik legeseménydúsabb kör az elmúlt években. Szóval, az lesz a legjobb, ha elmesélem napról napra, pótolandó a telefon problémák miatt elmaradt posztokat. Kezdem ott, ahol abbahagytam:
Vinarosban ragadtam az egész Földközi-tenger északi medencéjén végigsöprő vihar miatt. Éjszaka még szakad az eső, de délre felszakadozik a felhőzet, viszont marad a hatalmas szél és hullámzás. Az óriási dübörgéssel, nagy tajtékkal megtörő víz sós permettel borítja be a partot. A kajak a strand sarkában, én meg kihasználom az időt. Csatangolok a városban, a kikötőben belógok a fürdőbe és forró(!) vízzel zuhanyozok, megkeresem a könyvtárat és onnan küldök emilt. Mivel “igazoltan” vagyok távol a víztől, nyugodt lelkiismerettel lopom a napot. Szép kisváros, cseppnyi központi résszel, piaccal, impozáns parti sétánnyal. A képen a Szent Augustin templom. Este újra esik. Megkérek két futót, segítsenek feljebb vinni a kajakot, így kissé távolabb alszom a hullámok robajától és a vízpermettől. Meglátjuk, holnap mi lesz.

Az utolsó szó jogán…

Vihar van, baj nincs. Jó helyen vagyok: a parton, Vinaróban. Viszont nem tudom mikor tudok tovabbmenni. Az éjszakai zuhé után már süt a nap, de hatalmas a szél es a hullámok. Kommunikációs vészhelyzet viszont van, végleg odalett a telefonom. Nincs több hír, ezt is a város könyvtárából írom. Ha hazaértem, majd naponta pótolom :)

Ecce homok

Reggel végre ráfordulok Spanyolország legnagyobb folyója, az Ebro deltájára. Rangjának megfelelően bő tíz kilométert nyúlik be a tengerbe, hosszú, íves  homokpadokat építve. A szél délelőtt segít, gondot csak a torkolatnál megtörő hullámzás okoz. Kelet felé jól látszanak a Malloca szigete felett növekvő felhők. Egész nap homokcsík mellett lapátolok, legalább három óra danolászással élem csak túl. Estére már a déli zátony vége felé érek, ennyi fért bele. Nagyon jó, hogy túl vagyok a nehezén. Egész nap eveztem, kép nuku, a telefonom meg megint lemerül, úgyhogy gyorsan elküldöm ezt…

Miami partjain

18.09.24Upgrade tegnapról: a végén csak nekimentem. Borzasztó volt a víz, eléggé be voltam tojva, nem, még annál is jobban, de a végén sötétedésre eltornásztam magam Salou kikötőjéig, és itt meg tudtam állni. A véremnek kb. fele volt az adrenalin.
A mai nap viszont remek volt. Reggel fűrészes fogú hegylánc állja utam, grandiózus kilátást kínálva. Miami Platjánál magas, rozsdavörös kőzetplatóba vágódnak be az árnyas fákkal tűzdelt homokos strandok. Aztán némi szembeszelezés után egy több kilométeres nudista strandon állok meg pihenni – így megmutathatom a vörösre égett fejem ellenpontjaként a hófehér hátsóm :) Utána két atomerőmű(!) következik. Tényleg azok. Tudom én, persze… De azért igyekszem kerülni a kifelé folyó hűtővizet. Estig maradnak a szép formájú vörös kőzetek és a csodás öblök, csak már nagyon vágyom egy rendes, csendes, magányos táborhelyre. A képen Miami (a spanyol) partja.

Strand by

18.09.23Torredembarra után végre érkezik egy kis kompenzáció a tegnapi hotelsorért: gyönyörű vörösesbarna homokkő sziklák magasodnak fel. A narancsos reggeli fényekben különösen csodás a látvány a tetejükön zöldellő tűlevelű erdővel. Az ilyen részekért érdemes evezni! Kell is a lendület, mert Tarragona gátja a barcelonaihoz hasonlóan a végtelenbe nyúlik. A gigantikus tankerek után Pineada strandján állok meg kora délután. És itt úgy tűnik vége is a napnak. Nagyon befúj a szembeszél. Próbálkozom becsülettel, de egy óra küszködés után szégyenszemre visszafordulok, és újra a strandra menekülök ki. Ha így folytatom, nemhogy Valenciát, de még az Ebro torkolatát sem érem majd el. Mindegy, lesz ahogy lesz :)

Monster attack

18.09.22A felkelő nap fényénél lapátolva, lassan ellankásodik a táj. Belefutok egy végeérhetetlen üdülőkomplexumba. A településnevek változnak, de a hotelsor egybefüggő. A víz alatt is egyforma a kép, fehér medúzák felett siklik el a kajak. Valami rettentő tengeri szörnyeteg ráharap a kajak kormányára, majd kiesem a hajóból, aztán mielőtt felocsudnék, még egyszer. Berossantva inkább kiemelem a kormánylapátot a vízből, és a inkább a kezem se teszem be. Reggel még jól esik a nyugodt vizen lapátolás, aztán szép lassan befúj a szembeszél, a tarajosodó hullámok csigatempóvá szelidítik a sebességet. Egész napos kűzdelem után este visszanézve még mindíg látom a hajnalban elhagyott gyárkéményt. Kiábrándultan és tanulva a tegnapelötti élményből, még időben kinézek egy folyótorkolatot két hotelsor között, és einstandolom az alvóhelyem.

Airport ’18

18.09.21Bocs, tudom, hogy egysíkúak a képeim, de volt egy kis technikai malör. Tegnap valamiért estére teljesen lemerült a telefonom, csak ma tudtam napelemmel visszabűvölni. Szóval tegnap hosszú lapátolás után végre elértem Barcelonát. Tavasszal direkt nem mentem le a tengerpartra, így most újdonság volt minden. Az olimpiára építményei, az új toronyházak és persze, amitől tartottam, a tizensok kilométeres gát. Az utolsó strandon megállván erőt gyüjtöttem a rengeteg, minden súlykategóriában monokiniző lány, asszony, hölgy, matróna látványából és majd három óra alatt átverekedtem magam a beton rengetegen. A kereskedelmi kijáratnál átcsúsztam egy kínai konténerhajó mögött, a pilot hajóból leüvöltötték a fejem, de szabályos voltam, így csak vigyorogtam és integettem. A végén túlságosan kimaxoltam a napot, és már a  sötétben pánikolva sikerült az El Prat reptér felszállója mellett megállnom. Ezt nem részletezem. A végső csapás az volt, mikor éjjel a leszálló gépeket is ide irányították át. Ehhez képest egész kipihenten keltem.