Vadregény
Ha ez volt az egyetlen ilyen nap, akkor is megérte! De remélem, lesz még több is 
Reggeltől csodás sziklás táj mentén haladok. Az erdős hegyoldalakon tanyázó kabócák milliárdjainak hangja még a hullámok moraját is elnyomja. Szinte az egész természetvédelmi terület, de nem is csodálom. Fantasztikus barlangokat találok bujkálóstól a templom méretűig. Készítettem videót is, ha hazaértem, feltöltöm.
Nem lehet betelni a napsütésben vakító fehéren ragyogó sziklaformáktól. A parton szurdokká mélyült vízmosások, szerintem mindegyik megérne egy túrát. Naplementekor már épp kezdek aggódni, hogy hol tudok megállni, amikor újabb barlangok mellett egy ici-pici öbölre bukkanok. Kicsit talán komor, zord így estefelé – de a legjobbkor jött.
Haladunk, haladgatunk
Lassan magam mögött hagyom a hegyekből lefutó rövidke folyók hordalékából képződött homokos partokat és a rájuk épült üdülővárosokat. Dél környékére elérem Sztorniót a hegyek lábánál. Innentől jónéhány kilométeren keresztül igazán kedvemrevaló a part. Magasba nyúló, zöldellő hegyek, sziklák, öblök. Az idő is jobb, délutánra csak picit erősödik a szél, kis licsi-locsi hullámokon evezek. Előttem ígéretes hegyek magasodnak, várom a holnapi napot!
Zeusz, jövök!
Napfelkeltekor milliónyi szúnyogtól kísérve tolom vízre a hajót. Csend és nyugalom, most kell haladni, amíg lehet. A homokos partokon egymást érik az üdülőtelepek, nem ez a tengeri kajakosok álma. A távolban azonban lassan kibontakoznak a párából az Olümposz sziklás csúcsai. A tengerről nézve olyan, akár egy fantasy film díszlete: mintha a közepén kettéhasította volna a hegyet egy óriás hatalmas kardja.
Délutánra megérkezik a szembeszél, vele együtt pedig a hullámok és a küszködés. Sötétedésre egy csöppnyi folyócska torkolatában cselezem ki a hullámtörést, és állítom fel a sátrat a kavicsos parton. A képen meg ott az a nagy sötét paca – az Olümposz. Aki nem hiszi, járjon utána.
Houdini Szalonikiben
Reggel fél ötre érkezünk meg, akkor ébredek, amikor megáll a busz. Fogalmam sincs merre vagyunk. A taxisokat kérdezgetem: merre van a tenger? Ébredezik a város, a hajnal első fényeinél sétálok végig a tengerparton, egészen a csónakházig. Még nagyon korán van, nincs itt senki, de nem izgulok. Két órával később, amikor kiderül, hogy nem is lesz – na, akkor viszont ideges leszek.
És színre lép Houdini, a szabadulóművész: az öltöző nyitva, innen a tetőt tartó konzolok legnagyobb lyukán át bemászok a lezárt csónakházba. Emberfeletti küzdelemmel feltornázom a kajakot vízszintesen három méter magasba, és félig áttolom az öltözőbe. Milliméterre pontosan éppen kifér. Ekkor jövök rá, hogy gáz van. Ott kéne visszamennem, ahová a hajó van beszorítva. Nincs mese, meg kell…
Remélem hétfőn vízen leszek
Holnap, vasárnap 11-kor indul a busz Szaloniki felé. Most új útvonalon, Macedónián át megyek. Sosem jártam még arra. Sajnos, most sem fogok sokat látni, mivel éjszaka szeljük át az országot, és hajnalra már meg is érkezem Görögországba.
Egyelőre az Égei-tenger délebbi részein elég cudar világ van ( a narancssárga szín már 4 méteres hullámokat jelöl), de fent szerintem tűrhető a helyzet. Szaloniki a kép bal felső sarkában csücsül. Az előrejelzések szembeszelet ígérnek, úgy hogy küzdelmesnek ígérkezik a haladás.
Mindegy, csak már lennék vízen, a többi majd adja magát!
Indulok újra!
Hurrá, Hurrá! Irány Görögország!!!
Itt vár rám hűséges hajóm (lásd a képen a szaloniki vitorlás iskola csónakházát). Aztán irány Athén. A már szinte szokásosan hirtelen lehetőséget kihasználva vasárnap indulok a következő etapra. Remélem jó lesz az idő, és sikerül a nyári forróság ellenére megtennem a jó 600 kilométeres távot. Az út sok izgalmat ígér: sziklás tájak, félszigetek közti átkelések, és az út majdnem legdélebbi pontja. (Földrajzilag majd Gibraltárnál érem el Európa legdélebbi kontinentális pontját.) Természetesen most is igyekszem naponta beszámolni a kalandokról…
Kalandok nyomtatásban
Már sokan kérdezték, hogy mi a helyzet? Jelentem, rengeteg minden történt Szaloniki óta. Az út szempontjából legfontosabbal most el is dicsekszem: Íme az első első rész borítója a hömpölygő könyvfolyamból. Persze a beltartalom is megvan, kivéve az Athénig tartó utolsó szakaszt, amit remélem nemsokára sikerül megeveznem! Kedvcsinálónak majd csepegtetek néhány oldalt is.
Képek
Mindig sírógörcsöt kapok, amikor itthon megnézem a telefonnal fényképezett és hazaküldött képeket. Most sem volt ez másképp…
De gyorsan összeraktam néhány, az új vízhatlan géppel készült képet és egy kicsit megnyugodtam.
Megtaláljátok őket a Média-Képek menüpont alatt.
Címszavakban
Technikai “apparátom” lemerülőben, úgyhogy csak tömören a lényeg:
09. 28. Agria Triada előtt vagyok. Innen már látom Thesszalonikit!
09. 29. És jól láttam! Teljes siker: tükörsima vízen evezve elértem mostani etapom végcélját. Megy minden, mint a karikacsapás, hajó leadva, hétfő délelőtt indulok Szófiába. Ja, és mellesleg itt 30 fok van…
Átvágva
Reggelre szerencsére kialszom a tegnapi fáradtságot. És a jó hozzáállásnak meg is van az eredménye. Mondom is mindjárt…
A partok itt már végképp ellaposodnak. Egyetlen végeérhetetlen üdülő az egész. Mint a Márvány-tenger Isztambul után. Túlélő üzemmódra kapcsolok. Elmerülök a saját világomban. Tervezek, kombinálok, számolok. És óriási meglepetésemre dél környékére elérem az átjárót. Egyszerűen nem akarom elhinni. Na jó, el akarom. Vicces, hogy egy kb. 300 méteres átvágással három napi evezést spórolok. Nézzétek meg a térképen!
A másik oldal utat nyit nemhogy Thesszaloniki, de már Athén felé. Marad az üdülős rész itt is, alig találok estére helyet. Remélem nem lesz szél. Ha lehúzom a sátor cipzárját, elérem a vizet…
