Borúra derű
Hajnalban igazi, tejfölsűrű tengeri ködre ébredtem. Öt méter a látótávolság, a sátor szúnyoghálója mint egy szűrő gyűjti be a nedvességet, szépen becsorgatva a hálózsákomba. Minden úszik belül, és egyenlőre úgy tűnik, a tegnap kifundált terveim is. Az a helyzet, hogy még kb. három napig tart ez a kegyelmi időszak az óceánon. Viszont előttem még Sines kikötője és gátjai, aztán meg a nagy kedvenc: 80 kilométer homokdűne. Se kikötő, se város. Ha ebbe beleragadok a visszatérő hullámzásban, az gáz.
Mindenesetre összepakolom csurom víz cuccaimat, és megpróbálok visszaóvakodni a városba a partra tapadva. Aztán szépen visszahúzódik a köd a szárazföld fölé, én meg nekibátorodva mégis nekiállok. A magas sziklafalak gyűrt vonalaikat követve lassan a víz alá buknak, és zátonyokként követik tovább a partot. Fent lágyabbá válnak a formák, homokkő, majd homok veszi át a főszerepet. Megállok Porto Covo pici öblében, aztán jön a nagy változás: az ellaposodó tájba brutálisan beletenyerel Sines iparvidéke és hatalmas kikötője. Órákon át evezek keresztül rajta, miközben hálálkodom a jó időért. A városban aztán úgy bevásárolok (három napra), hogy alig bírom visszavinni a kajakhoz. Csak vízből tíz liter van a hajóban, majdnem elsüllyedek. Estére magam mögött hagyom a kikötőszörnyet és “végre” befordulok a homokba. Az elkövetkező két nap embert próbáló lesz, remélem kiérek, mire visszatérnek a hullámok!
