A sziklán túl
Tegnap este olyan jó volt az idő, hogy a végén megkerültem a hegyet, és az öböl felőli részen találtam egy kavicsos partrészt az erődfalak alatt. A sok horgonyzó hajó, a kikötők fényei díszkivilágítást adnak. Ma reggel viszont mindenhonnan elzargatnak, ahol ki szeretnék kötni, így a végén a híres repülőtér – melynek kifutóján közút vezet át – után, a Nyugati-öbölben hagyom a hajót. Gibraltár furcsa hely. Az erődök, a történelmi városrész jellegzetesek, szépek, de számomra a várost inkább a szürke tömbházak és a ronda kikötő uralja. Egyet el kell ismerni: fentről lélegzetelállító a panoráma.
Délután nagy levegőt veszek, és átfélem magam a nagy hajók között. Jön is három gyorsjáratú komp meg egy teherhajó, de sikerül elpilinckázni köztük. Nagyon zsúfolt a tenger. A nagy hajók szinte infra dohogása, a millió jetski vinnyogása, a motorosok búgása agyzsibbasztó kakofóniába olvad. Jó túllenni rajta. Cápafogszerűen meredező zátonytüskék között, az itt már másfél méteres dagállyal küzdve, immár kihalt tájon állok meg. Az öblöket drogcsempész hajók hullámverte roncsai színesítik. Csend, csak a Hold és az afrikai part fényei világítanak. Már látom Tarifát, Európa legdélebbi pontját!
