Kifosztva is boldogan
És akkor az történt, hogy egész éjjel egyórás etapokban érkeztek a felhőszakadások. Reggelre a nyitott sátrat, hiába volt rajta a teteje, telehordta a szél vizes homokkal. Homokdűnék közt ébredtem :). Két zuhé között gyorsan összepakolok, és irány vásárolni, indulni úgy sem lehet. Visszafele jövet, már messziről nézem, hogy milyen furi, nem látom a hajót. Bandukoltamban konstatálom: hát ezt bizony ellopták. Az eső utáni friss homokban két pár lábnyom vezet kifelé a partról. Az a furcsa, hogy nem is leszek ideges. Elsőként végiggondolom, mi fáj a legjobban, mi a pótolhatatlan: a naplóm. A többi csak tárgy. Ami rajtam van: papucs, gatya, póló, pénztárca. Ennyi maradt.A Guardia Civil felé sétáltamban azon gondolkodom, hol veszek legalább valami ruhát. Egy szabadnapos rendőr, aki épp beugrott, beszél angolul, neki regélem el történetet. Kérdezi, milyen kajak volt? Mutatok fényképet. Asszongya várjak. Felkészülök a véget nem érő, értelmetlen várakozásra.
És fél óra(!) múlva bemasírozik két rossz arcú helyi börtöntöltelék a kajakommal! Mi? Hogy! Ezt nem hiszem el! Persze minden holmim kiforgatva, szétdobálva, koszosan. A csekkolásnál kiderül, hogy a technikai cuccok napelem, power bank, telefon töltő, mp3 játszó, fejlámpa nincsenek meg. De így is táncot járok örömömben, és nem győzök hálálkodni a rendőröknek. Ez meg se fordult volna a fejemben.
Vajon mi történik még ezen az úton?
Délutánra elülnek a viharok és száz méter magas, hosszú homokkő falak mellett lapátolok tovább, néha megpuszilgatva a meglett dolgaimat. Naplementére, csendesülő vízen sikerül egy védett öblöt találnom, ahol egy vízben fetrengéssel sikerül kikötnöm a vörös sziklafalak között. Két napi eső és vihar után jól esik látni a holdat az égen.
Ja, 7%-on van a telefonom, amíg nem tudok töltőt szerezni, nem fogok tudni írni.
