Tengerre magyar!
1700 km és 26 nap után a távolban egyszer csak eltűnik a Duna partja. Itt vagyok végre, kiértem a tengerre! A végtelen egyenesek átadják a helyüket az igazi végtelennek. Ragyogó kék ég, hullámtörés robaja a zátonynál. (Lásd a képet.) Ez már egy más dimenzió. De nem szólnak a fanfárok, valahogy úgy érzem ez csak egy állomás…
A Fekete-tenger közepes idővel fogad. Erős szél, nagy hullámok. Elég nagyok, hogy parázzak, de azért nekiinduljak reggel. Napfelkelte előtt vízen vagyok, de a szél miatt kár volt, már most is emberes. Csodás a hajnal a végtelen víz felett. Amikor már kezd elfajulni a hullámhelyzet, a félszigeten találok egy átjárót és átcsúszom a védett oldalra. Mindenütt pelikánok, kormoránok, a parton vadlócsordák…
Egész nap küzdök a hullámokkal. 12 órát megyek, sírhatnékig elfáradok, mégis úgy érzem, nem haladtam semmit. Erős érzelmi hullámvölgy. Táj, mint olyan, az nincs. Balról tenger, jobbról 1 méter magas homokcsík a végtelenbe. Sivatag. Elfogyott a vizem. Hiányzik a család.
Aztán mára (május 12.) összeszedem magam. Találok egy embert egy zsilipnél, aki nekem adja a vízét. Nagyon rendes. Beszélek a feleségemmel telefonon. A távolban pedig feltűnik a Constanca előtti olajfinomító. Huhh!
