Két világrész határán
Az idő majd megszépíti ezeket a napokat. Egyenlőre a pillanatnyi emóciók hatása alatt állok, a történelmi távlatokra még várni kell. Szóval tegnapelőtt (júl. 24.) arra gondoltam, elérem a szorost, aztán majd másnap megküzdök Isztambullal. Erős ellenszélben végre elhagytam a bányát, komoly hullámzásban érve el a szűkületet őrző sziklás részt. Megdolgoztatott rendesen.
Aztán befordultam a kanyonba – innen, a Fekete-tenger felől, tényleg annak látszik. Óriási hajók sorjáznak át, a forgalom számukra időszakonként egyirányú. A város hihetetlen méretű, csak az európai partja vagy hatvan kilométer hosszú. Persze, nem a kajakosokra van kitalálva. Nem is látok egyet sem, viszont minden hajóról engem fényképeznek. A város innen a vízről gyönyörű. Nyüzsgő, élettel teli – szép, na… Elevezek az Ázsiát és Európát összekötő két híd alatt. Jé, ellapátoltam Budapestről Ázsiába?
A víz kegyetlen, csak erős idegzetű kajakosoknak ajánlom. A 40–50 km/órás sebességgel száguldozó kisebb-nagyobb hajók számbavételét 154-nél hagytam abba. Kb. félúton. Nagyon észnél kell lenni. Úgy éreztem magam, mint egy babakocsival sétáló az ötsávos autópályán. De az valami gyönyörűséges, ahogy az egész történelem felvonul a partokon. Erődök, minaretek, paloták… És ha tetszik, ha nem, most már át kell evezni a Márvány-tengerre. Valahol ott van a vágyott végső megálló. Amit sötétedésre érek el. Rettentő fáradt vagyok, de ugyanilyen boldog is. Megcsináltam! Igen! Budapest–Isztambul: kicsit több, mint 2.500 km.
És most jön az a rész, amit majd a történelem szépít meg. De ezt csak röviden: nem tudok belépni az országba. Nem a vízum a gond, á. Az összes többi. Nem maradhatok a kikötőben. Egy kisebb szemétdombon húzom meg magam a szebb jövő reményében. De az nem jön el. Ma reggel nyolctól este hatig 8 hivatalt jártam végig, keresztül-kasul bejárva Isztambult. Volt, ahol konkrétan a fényképezőgépen levő képekkel kellett bizonyítanom, hogy ezzel a kajakkal jöttem idáig – nem hitték el. A tengerészeti hivataltól az egészségügyi szolgálatig mindenhonnan kell pecsét. Az, amire pecsételnek, meg egy vagyonba kerül. Háromszor annyiba, mint amit eddig Bulgáriában és Törökországban összesen költöttem. És estére kb. csak a feléig jutottam a stempliknek. Most már lemegy a nap, itt ülök újra a kis szemétdombomon. Kicsit kezdek megnyugodni. De azért szerintem ez az utolsó határ, amit tengeren, kajakkal akartam átlépni…
