Houdini Szalonikiben
Reggel fél ötre érkezünk meg, akkor ébredek, amikor megáll a busz. Fogalmam sincs merre vagyunk. A taxisokat kérdezgetem: merre van a tenger? Ébredezik a város, a hajnal első fényeinél sétálok végig a tengerparton, egészen a csónakházig. Még nagyon korán van, nincs itt senki, de nem izgulok. Két órával később, amikor kiderül, hogy nem is lesz – na, akkor viszont ideges leszek.
És színre lép Houdini, a szabadulóművész: az öltöző nyitva, innen a tetőt tartó konzolok legnagyobb lyukán át bemászok a lezárt csónakházba. Emberfeletti küzdelemmel feltornázom a kajakot vízszintesen három méter magasba, és félig áttolom az öltözőbe. Milliméterre pontosan éppen kifér. Ekkor jövök rá, hogy gáz van. Ott kéne visszamennem, ahová a hajó van beszorítva. Nincs mese, meg kell…próbálni az eggyel kisebb likat. Kezem, vállam, hátam véresre dörzsölve átszuszakolom magam, remeg is mindenem az erőlködéstől. Viszont innen már gyerekjáték. A hajó kiszabadítva! A helyi erőket utólag azért beavatom az akcióba, nehogy baj legyen, de nem is csinálnak ügyet a dologból.
Írok egy levelet Vaszilisznek, hogy köszönöm és elvittem a hajót, aztán végre irány a tenger. Átkelek az öböl túloldalára, és a deltáknál indulok dél felé. Szokásos jellegtelen deltavidék, rengeteg kagylótenyésztő teleppel. Egész nap a nyílt vízen vagyok, csak egyszer állok meg egy zátonyon. Estére nagyjából elérem a delta végét. Egy kis homokpadon vackolódok el, aztán belealszom a naplóírásba…
