Kajakkal Európa körül

Jó kis változatos nap ez a sziget végére. Reggel jó nagy zuhé áztatja el a sátrat. Bastiába ragyogó napsütésben érek, hogy aztán a városban újra megázzak. A hegyoldalba épült város, a régi erőd rengeteg felfedezni valót kínál, szerencsére van is néhány óra rácsodálkozni a régi épületekre, zegzugos utcákra, nyüzsgő forgatagra. A hajó csak este kilenckor indul. A kajakkal megint nem tudnak mit kezdeni, de most legalább nem kell fizetnem érte Itt ülök a komp legfelső szintjén, előttem a fényektől ragyogó város, a telihold csillog a tenger hullámain – kívánni sem lehet szebb búcsút ettől a gyönyörű szigettől.

Az új hónap időjárásváltozást is hozott. A tenger mint a tükör, de hűvös van és esik. Semmi gond, így is jó érzés hasítani a sima vízen. Estére már látótávolságba kerül Bastia, és szerencsére még szárogathatom is egy kicsit a holmimat. Ha minden jól megy, holnap kompra szállhatok, és Korzikát is magam mögött tudom. Szép volt a keleti oldal, de egyszer majd szerét kéne ejteni a vadregényesebb nyugatinak is. Most irány újra a kontinens!

A mai nap az egyszerűség jegyében telt. Egyszerűen beültem a kajakba, és egy megállóval estig eveztem. Végig homokos partok mellett vitt az út, mégis mindig volt mire rácsodálkozni: hogy ugranak fejest vízen úszva a kormoránok, illatos, tűlevelű erdőségek, vagy épp egy dombtetőre telepített hatalmas partvédelmi üteg. Végre jobb az idő, igyekszem behozni valamit a lemaradásból. Estére újra közelebb hajolnak a hegyek, de még a holnapi nap is a homok jegyében telik majd.

Most már kifejezetten bosszant ez az északi szembeszél. Délig öbölről öbölre vonszolva magam, rettentő küzdelmek árán alig haladok néhány kilométert. Mintha homokon tolnám a kajakot. Nem siklik, csak addig halad, amíg tolom a lapáttal. Hiába hajtok, messze lemaradtam a tervektől. Azért elmarad a Dél- és Észak-Korzikát elválasztó közigazgatásai határ, ami egyben “tájválasztó” is. Innentől hátrébb húzódnak a csipkés taréjú hegyek, a folyók által épített homokos deltavidék veszi át az uralmat, amint az a sátorból is látszik.

Nem nagyon felhasználóbarát ez a Korzika.  Mármint így ősszel. Reggel még nyugodt vízen lehet hasítani, de hamar megérkezik újra a szembeszél,  vele a hullámok és a küszködés. A táj mindenesetre csodaszép. A parti sziklák mögött fenségesen törnek az ég felé a sziget fő hegyláncának kopár csúcsai. Levágom Porto Veccio mély öblét, de súlyos árat fizetek érte, mert a várost kihagyva, ezután sehol sem találok boltot, pedig vizem már egyáltalán nincs, ennivaló is csak három szem keksz. Végül a helyiek útmutatása alapján kénytelen vagyok begyalogolni négy kilométert a hegyek közé Santa Luciáig. Itt végre bevásárolok, annyit, hogy alig tudom visszacipelni. Előre kell tervezni, nemsokára kiérek a lapos részekre, ott végképp nem lesz majd semmi. A képen a 8 kilométeres fogás (kissé meggyötörve a távolságtól).

Éjszaka erős északi szél érkezik, reggel csalódottan nézem, milyen a víz. Bevallom, jobb időben reménykedtem az átkeléshez. Kiverekszem magam a Razzoli-szigethez, innen már látszik, hogyan bukdácsolnak a halászhajók a Bonifacio-szorosban. Terepszemle gyanánt felbóklászom a régi, romos világítótoronyhoz, impozáns a látvány: balra Santa Teresa di Gallura, Szardínia legészakibb pontja, elöttem Korzika fehér sziklái. Végül némi hezitálás után nekivágok, és – bár néhány megtörő hullám a nyakamba esik – különösebb izgalmak nélkül átérek. A part itt is sziklás, tagolt, település sehol. Sajnos marad a szél is, estig bukdácsolok a hullámok között, míg egyszemélyes zátonyomon sátrat nem verek.

Végig gyalogoltam az éjszakát. Éjféltől háromig szundikáltam egy padon a kikötőben, de aztán elkezdett szakadni az eső, és engem űzve egész nap zuhogott. Sötét, csüngő hasú felhők alatt vonatoztam északra, hogy hatalmasat bénázzak Olbiában. Hiába értem 10-re oda, csak délután háromra, jó sok kavarodás után tudtam felkeveredni a Palau felé tartó buszra. Óriási szerencsémre mire megérkeztem a partra, elvonultak a felhők, és estére csodás fények közt értem a kikötőbe. Hűséges kajakom és a felszerelés sértetlenül várt, s mivel estébe hajlott az idő, villámgyors átszerelés, hajópucolás, búcsúzkodás után fél óra múlva már vízen is voltam. Micsoda élmény a sok utazás, várakozás, eső után végre evezni! Sok időm nem maradt sötétedésig, így a Stefano-sziget érintésével csak átevezek a Maddalena-szigetre, és keresek egy védett, homokos öblöt éjszakára. Szemben Korzika hegyei.

A már szinte megszokottnak mondható milánói átszállással naplementére érek Cagliariba. Szeretném lefényképezni a Korzikára átvezető szorost a levegőből, de csúnyán átalszom, így a kép már a szárd hegyvidéket mutatja az esti fényben. Holnap hajnalban megy az első vonat Olbiába, Szardínia “tetejére”, így már megint hontalankodnom kell az éjszaka. Lábat lógatok a kikötőben, egy hatalmas komp úszik ki méltóságteljesen az újhold sarlója alatt a vaksötét tengerre. Újra egyedül vagyok, idegen minden kép és hang, de a parton a párás, meleg, sós levegőt szívva, a hullámokat hallgatva mégis úgy érzem: hazaértem.

Ez is megvolt! Nagyon elégedett vagyok. Bár ideális lett volna az idő, már nem volt értelme átmenni Korzikára, mert úgy is innen megy a repülő. Ha egy mondattal szeretném összegezni, akkor azt mondanám, hogy ennyi sziklát egy helyen még nem láttam. Ha többel, akkor viszont azt: most kegyeibe fogadott az időjárás. Egyáltalán nem esett, kellemes volt az idő, csak két fél nap volt, amikor a szél miatt nem lehetett evezni. Szardínia valóban gyönyörű. A déli részeken a kihaltság, középen a nemzeti park, északon a tagolt partvonal tetszett nagyon. Ma végül Palaunál is délebbre kellet visszajönnöm, de remek helyet találtam a kajaknak. Itt pihen az óriások között. Most irány Olbia, aztán Assari, aztán Alghero, és onnan végre haza.

A kép a szokásos, semmitmondó fotóim egyike, de most el is magyarázom, mi van rajta a sátoron meg a hálózsákba bugyolált lábamon kívül. Szemben a vékony csík már Korzika, jobbra Maddalena szigete és egy amcsi vitorlás. Szóval elértem a szorost, kimentem majdnem egészen Santa Teresa Galluráig, de rá kellett jöjjek, ott már a fű sem nő, így, ha holnap le akarom tenni a hajót – márpedig ezt kell tennem – akkor, csak a szigetek közt van esélyem. Így visszajöttem Palau mellé, egy kis himi-humi öbölbe. Remek volt az idő és a táj is. Itt már teljesen átfordult a déli részek “embertelensége”, minden talpaltnyi helyen üdülők, szállodák, strandok, csúcsra járatott idegenforgalom.

Hmm. Úgy sutyorog a vitorlás szélgenerátora a nagy csöndben, hogy lehet este kiúszom, és mint Búvár Kund megfúrom, elsűllyesztem a hajót. Siii-üüü-iiii-tyiii-üüü-siii-üüü…