Kajakkal Európa körül

Elkészült végre a szokásos fotó válogatás. A képek menüpont, illetve a link alatt találjátok.

https://plus.google.com/u/0/photos/111682073898789042216/albums/6039335520026920561

És itt a szaloniki Houdini mutatvány helyszíne. A legnagyobb lyukon jött a kajak, a kisebbiken én. A történet bővebben alant olvasható

Itt ülök az Akropolisszal szemben egy szikla tetején, és várom a napfelkeltét. Tegnap este – némi napközbeni, vihar okából foganatosított kényszerpihenő után – sikerült egy szörfcentrumban remek helyet találni a kajaknak. Táv teljesítve. Ha nagyon akartam volna, még lehetett volna egy napot menni. De nagyon nem akartam. Egy helyi busszal bejöttem a városközpontba, és most már nincs más dolgom, mint délben felülni a hazafelé tartó járatra. Budapest – Athén 4.100 km, pipa.

U. i.: Hűséges kajakom most már nem nélkülözheti a javítást. Több éven és több ezer kilométeren át szolgált. Ráncigáltam sziklás partokon, megtörték, laktak benne tyúkok, kamion után kötöttük. Azt hiszem, megérdemli!

Vagy a legérdekesebb? Vagy ezt már mondtam egy másik napra? Mindegy. Ott kucorogtam éjszaka az út melletti fal tövében. Nem a forgalom volt a legrosszabb, hanem az, hogy amint elállt éjjel a szél, jöttek a szúnyogok. Hajnal háromkor, amikor az első csillag halványulni kezdett az égen, már ugrottam is fel, aztán hajrá… Azt hiszem, azt viszont már tényleg írtam, hogy ezek a legklasszabb órák a vízen. Most akadt belőlük egy pár

A táj nem túl izgalmas, lapos partok, települések mellett lapátolok. Az idő napok óta nagyon instabil: most eljött a kitörési fázis. Mindenfelé összeállnak a felhők, dörög, villámlik, és akkora vihar csap le, amekkorát Görögországban még nem láttam. Azt terveztem, Agi Aposztoliban vásárolok – tökéletes az időzítés, épp odaérek az első hullámokkal. Öt perc múlva kétméteres hullámok ostromolják a partot, özönvízszerű eső zúdul le. A városban mindent elmos a vihar, szirénázó rendőrautók járják az utcákat, amiken térdig ér a víz. A villámok a tengerbe csapkodnak. Három órányi ítéletidő után viszont egy fél óra alatt kisimul a tenger, eltűnnek a felhők – és máris mindenki újra strandol. Én is indulok…

Délelőtt viharos volt a szél, szó szerint kifújt a partra. Két órát kellett várnom arra, hogy továbbvergődhessek. Amikor visszamerészkedtem a hullámok közé, észrevettem, hogy – én hülye – nem zártam le a hátsó rekeszt. Félig elsüllyedve bénáztam egy órát, mire végre újra ki tudtam kötni.

Délután csendesedett az idő, így magam mögött tudtam hagyni Kalkidát. Itt a strandon lógó taknyú utcakölykök kapaszkodtak fel a kajakra, lapáttal kellett levernem őket. A Kalkida utáni rész ronda. Ráadásul öt perc sem kellett hozzá, és akárcsak tegnap, megint befújt a szembeszél. Itt ragadtam egy hosszú településen az út és a tenger közti kétméteres sávon. Ahogy a dolog kinéz, itt kell aludnom valahogy. Hát, nincs jó kedvem…

Ma haladós nap volt haladós idővel. Három fő momentum: 1. Lomha hullámokon csücsülve értem el Iliát. A városkából semmi zaj nem hallatszott, csak a vasárnapi mise éneke és a haragzúgás. Végtelen csend és béke terült szét a vízen. 2. Késő délutánra elértem a Kszérón (legalábbis ez a neve a legmagasabb csúcsnak) hegy nemzeti parkját. Hát ez valami csoda! Vízbe zuhanó többszáz méteres mészkőfalak, buja, zöld cserjék a kőfal minden repedésében – nem győztem fényképezni. 3. Mikor már kikötőhelyet kerestem, hallgatom mi zúg? Motoros jön? Nem. Olyan fergeteg érkezett egy perc alatt a sima vízen, hogy alig tudtam felvenni a hullámkötényt, és már rajtam is volt a szél tarajos-habos hullámokkal. Majd egy óra volt, mire kivergődtem a partig, és találtam egy amúgy gyönyörű helyet a sziklafalak alatt. A tenger az tenger…

Azt hiszem mára merültem le. Próbáltam nyomni, de már délelőtt úgy éreztem, nem megy tovább. Muszáj kicsit többet ennem és pihennem. Reggel abszolválom a második átkelést Euboia szigetére. Pompás a táj, itt tényleg a tengerig érnek az erdők, gyantaillatot hoz a szél. Minden kis öbölbe haltenyésztő pontonokat telepítettek, szaporán folyik a munka. Nagy nehezen befordulok a hosszú Euboikosz-csatornába, ez már tényleg Balaton-fíling. Más az egész, mint a nyílt tengernél.

Georgiosz kikötőjében – itt készült a kép is – végre bevásárolok, már az utolsó falat kajám is elfogyott. Utána belefutok egy puccos szállodakomplexumba. Mindenki francia, a parton pedig egy ötemeletes magánjacht horgonyoz.  Ahogy elevezek mellette, és lenézek a kis likas kajakomra, percekre elfog a fékezhetetlen röhögés…

Ez volt eddig a legszelesebb nap. Hajnalban indulás után rögtön át kellett szerelnem egy sziklás fok árnyékában, mert porzott a víz. Aztán befordulva nyugat felé, szembe kapott, ki is kötöttem inkább. Néhány napra most búcsúzik a végtelen látóhatár. Itt már kisebb-nagyobb szigetek vesznek körbe.

A szél néhány perc alatt megfordul, felhők is érkeznek, nem valami biztató a helyzet. Villámgyors vagyok, az egyre tovább erősödő keleti szélben elérem a Pagaszitikosz-öböl bejáratát. Itt mindenképpen át kell vágni. Be vagyok tojva rendesen, de azért nekidurálom magam. Oldalszélben egy-két megtörő hullám a nyakamba esik, de olyan kis ügyesen átérek, hogy még a mamám is megdicsérne…

Ha ez volt az egyetlen ilyen nap, akkor is megérte! De remélem, lesz még több is Reggeltől csodás sziklás táj mentén haladok. Az erdős hegyoldalakon tanyázó kabócák milliárdjainak hangja még a hullámok moraját is elnyomja. Szinte az egész természetvédelmi terület, de nem is csodálom. Fantasztikus barlangokat találok bujkálóstól a templom méretűig. Készítettem videót is, ha hazaértem, feltöltöm.

Nem lehet betelni a napsütésben vakító fehéren ragyogó sziklaformáktól. A parton szurdokká mélyült vízmosások, szerintem mindegyik megérne egy túrát. Naplementekor már épp kezdek aggódni, hogy hol tudok megállni, amikor újabb barlangok mellett egy ici-pici öbölre bukkanok. Kicsit talán komor, zord így estefelé – de a legjobbkor jött.

Lassan magam mögött hagyom a hegyekből lefutó rövidke folyók hordalékából képződött homokos partokat és a rájuk épült üdülővárosokat. Dél környékére elérem Sztorniót a hegyek lábánál. Innentől jónéhány kilométeren keresztül igazán kedvemrevaló a part. Magasba nyúló, zöldellő hegyek, sziklák, öblök. Az idő is jobb, délutánra csak picit erősödik a szél, kis licsi-locsi hullámokon evezek. Előttem ígéretes hegyek magasodnak, várom a holnapi napot!

Napfelkeltekor milliónyi szúnyogtól kísérve tolom vízre a hajót. Csend és nyugalom, most kell haladni, amíg lehet. A homokos partokon egymást érik az üdülőtelepek, nem ez a tengeri kajakosok álma. A távolban azonban lassan kibontakoznak a párából az Olümposz sziklás csúcsai. A tengerről nézve olyan, akár egy fantasy film díszlete: mintha a közepén kettéhasította volna a hegyet egy óriás hatalmas kardja.

Délutánra megérkezik a szembeszél, vele együtt pedig a hullámok és a küszködés. Sötétedésre egy csöppnyi folyócska torkolatában cselezem ki a hullámtörést, és állítom fel a sátrat a kavicsos parton. A képen meg ott az a nagy sötét paca – az Olümposz. Aki nem hiszi, járjon utána.