Kajakkal Európa körül

Vihar van, baj nincs. Jó helyen vagyok: a parton, Vinaróban. Viszont nem tudom mikor tudok tovabbmenni. Az éjszakai zuhé után már süt a nap, de hatalmas a szél es a hullámok. Kommunikációs vészhelyzet viszont van, végleg odalett a telefonom. Nincs több hír, ezt is a város könyvtárából írom. Ha hazaértem, majd naponta pótolom

Reggel végre ráfordulok Spanyolország legnagyobb folyója, az Ebro deltájára. Rangjának megfelelően bő tíz kilométert nyúlik be a tengerbe, hosszú, íves  homokpadokat építve. A szél délelőtt segít, gondot csak a torkolatnál megtörő hullámzás okoz. Kelet felé jól látszanak a Malloca szigete felett növekvő felhők. Egész nap homokcsík mellett lapátolok, legalább három óra danolászással élem csak túl. Estére már a déli zátony vége felé érek, ennyi fért bele. Nagyon jó, hogy túl vagyok a nehezén. Egész nap eveztem, kép nuku, a telefonom meg megint lemerül, úgyhogy gyorsan elküldöm ezt…

Upgrade tegnapról: a végén csak nekimentem. Borzasztó volt a víz, eléggé be voltam tojva, nem, még annál is jobban, de a végén sötétedésre eltornásztam magam Salou kikötőjéig, és itt meg tudtam állni. A véremnek kb. fele volt az adrenalin.
A mai nap viszont remek volt. Reggel fűrészes fogú hegylánc állja utam, grandiózus kilátást kínálva. Miami Platjánál magas, rozsdavörös kőzetplatóba vágódnak be az árnyas fákkal tűzdelt homokos strandok. Aztán némi szembeszelezés után egy több kilométeres nudista strandon állok meg pihenni – így megmutathatom a vörösre égett fejem ellenpontjaként a hófehér hátsóm Utána két atomerőmű(!) következik. Tényleg azok. Tudom én, persze… De azért igyekszem kerülni a kifelé folyó hűtővizet. Estig maradnak a szép formájú vörös kőzetek és a csodás öblök, csak már nagyon vágyom egy rendes, csendes, magányos táborhelyre. A képen Miami (a spanyol) partja.

Torredembarra után végre érkezik egy kis kompenzáció a tegnapi hotelsorért: gyönyörű vörösesbarna homokkő sziklák magasodnak fel. A narancsos reggeli fényekben különösen csodás a látvány a tetejükön zöldellő tűlevelű erdővel. Az ilyen részekért érdemes evezni! Kell is a lendület, mert Tarragona gátja a barcelonaihoz hasonlóan a végtelenbe nyúlik. A gigantikus tankerek után Pineada strandján állok meg kora délután. És itt úgy tűnik vége is a napnak. Nagyon befúj a szembeszél. Próbálkozom becsülettel, de egy óra küszködés után szégyenszemre visszafordulok, és újra a strandra menekülök ki. Ha így folytatom, nemhogy Valenciát, de még az Ebro torkolatát sem érem majd el. Mindegy, lesz ahogy lesz

A felkelő nap fényénél lapátolva, lassan ellankásodik a táj. Belefutok egy végeérhetetlen üdülőkomplexumba. A településnevek változnak, de a hotelsor egybefüggő. A víz alatt is egyforma a kép, fehér medúzák felett siklik el a kajak. Valami rettentő tengeri szörnyeteg ráharap a kajak kormányára, majd kiesem a hajóból, aztán mielőtt felocsudnék, még egyszer. Berossantva inkább kiemelem a kormánylapátot a vízből, és a inkább a kezem se teszem be. Reggel még jól esik a nyugodt vizen lapátolás, aztán szép lassan befúj a szembeszél, a tarajosodó hullámok csigatempóvá szelidítik a sebességet. Egész napos kűzdelem után este visszanézve még mindíg látom a hajnalban elhagyott gyárkéményt. Kiábrándultan és tanulva a tegnapelötti élményből, még időben kinézek egy folyótorkolatot két hotelsor között, és einstandolom az alvóhelyem.

Bocs, tudom, hogy egysíkúak a képeim, de volt egy kis technikai malör. Tegnap valamiért estére teljesen lemerült a telefonom, csak ma tudtam napelemmel visszabűvölni. Szóval tegnap hosszú lapátolás után végre elértem Barcelonát. Tavasszal direkt nem mentem le a tengerpartra, így most újdonság volt minden. Az olimpiára építményei, az új toronyházak és persze, amitől tartottam, a tizensok kilométeres gát. Az utolsó strandon megállván erőt gyüjtöttem a rengeteg, minden súlykategóriában monokiniző lány, asszony, hölgy, matróna látványából és majd három óra alatt átverekedtem magam a beton rengetegen. A kereskedelmi kijáratnál átcsúsztam egy kínai konténerhajó mögött, a pilot hajóból leüvöltötték a fejem, de szabályos voltam, így csak vigyorogtam és integettem. A végén túlságosan kimaxoltam a napot, és már a  sötétben pánikolva sikerült az El Prat reptér felszállója mellett megállnom. Ezt nem részletezem. A végső csapás az volt, mikor éjjel a leszálló gépeket is ide irányították át. Ehhez képest egész kipihenten keltem. 

Éjjel délnyugat, Barcelona felől irgalmatlan vihar vonul végig a tenger felett, folyamatos villámlás varázsol nappali fényt az égre. Hozzám éjszaka még nem ér el, de hajnalban beleevezek a felhőbe, és délutánig esőben lapátolok. Végül az olasz csizma talpát idézően, a parton végigfutó vasút mellett találok esti szállást. Tadamm-tabamm, tadamm-tadamm. Tadamm-tadamm.

Hajnal négykor indulás, kilenc Barcelona, délután egy Platja d’Aro, négyre tengeren Jó időt futottam. Az eget cirruszok csíkozzák, kellemesen langyos szél hozza a tenger sós illatát. De a boltok, apartmanok nagy része már zárva, barna, zörgő platánleveleket visz a szél a kikötőben. Az jut eszembe: szomorúan szép az idő, másképp persze, de itt is ősz van. A kikötőben pont José Luisba botlok, illetve ő belém. Elkerekedik a szeme, kezet rázunk, mosolyogva kérdezi – Akkor folytatod? Csodás kis kajakom és a felszerelés persze rendben vár, gyors átszerelés után máris újra a hullámokat szelem. A napba még belefér 5 óra evezés, naplementére a barlangokkal teli, grandiózus sziklákról visszaverődő hullámokon táncolva kis híján elérem a Costa Brava végét. És végem.

Folytatódik a kaland, holnap hajnalban indulás! Ha minden jól megy délutánra már vízen leszek. Már nagyon szeretném kiszabadítani csodás kis kajakomat a tűzoltó szertárból Még van néhány kilométer a Costa Brava, azaz a “vad part” szikláiból, aztán szelídebb részeken visz majd az út Valencia felé. Meglátjuk mennyire lesz kegyes a tenger, meddig jutok el Gibraltár irányában. A képen egy barlangon át elérhető parányi sziklaöböl a francia határ után.