Kajakkal Európa körül

A szolgáltató letiltotta a roomingomat, úgyhogy itt vagyok részletes térkép, időjárásjelentés, repjegy nélkül. Most egy parti bár wifijéről, Setubalból írok. Amíg ez meg nem oldódik, nem lesz több riport, de aggodalomra semmi ok, minden rendben.

Nem is olyan rossz, mint vártam. Egyfelől visszatér a homokkő egy részre, az erózió pedig mesés formákat varázsol belőle. Másrészt már reggel megjelennek a felhők, aztán dél környékére kibontakoznak alattuk a hatalmas öblözet másik felének hegyei. Jó érzés “befélé menni egy öbölbe”. Van mire támaszkodni a szemnek.

Kora délután aztán nem várt erejű nyugati szél fúj be. Elázok, fázom és táncolok a kis hullámokon, végül elegem lesz, és kikötök. Sebaj, így is jót mentem már. Felveszem az összes ruhám, polárban didergek a parton a vakító napsütésben.

Hajnalban igazi, tejfölsűrű tengeri ködre ébredtem. Öt méter a látótávolság, a sátor szúnyoghálója mint egy szűrő gyűjti be a nedvességet, szépen becsorgatva a hálózsákomba. Minden úszik belül, és egyenlőre úgy tűnik, a tegnap kifundált terveim is. Az a helyzet, hogy még kb. három napig tart ez a kegyelmi időszak az óceánon. Viszont előttem még Sines kikötője és gátjai, aztán meg a nagy kedvenc: 80 kilométer homokdűne. Se kikötő, se város. Ha ebbe beleragadok a visszatérő hullámzásban, az gáz.

A tegnapi nap, bár kegyes volt az óceán és csodás a táj, valamiért mégis félrement. Éjszaka rájöttem, hogy – most tessék figyelni – nem adok adekvát választ a változó természeti környezet generálta új kihívásokra! Na? Ma adtam. Hajnalban keltem szokás szerint, de kirándultam egyet a sziklákon és megvártam a bolt nyitást. Jól bereggeliztem, majd megadóan, fejet hajtva a körülmények előtt lenyomtam egyben a mai távot. A Mira folyó torkolatában el is értem Vila Fonta de Milefontes városát. Este visszaeveztem a torkolatba, és végre tisztességes, normális táborhelyem van! Hihetetlenül jó U

.i.: Vettem szappant, de csak egy ragadós kérget képeztem magamra a sós vízben. Viszont jobb a szagom! 

Minden magányos szirten gólyák fészkelnek! Először nem hittem a szememnek, de a hangos kelepelésük még a hullámtörés moraján is áttör. Ennyi gólyát még nem láttam együtt. Nem tudom mi a baj, de nagyon nyögvenyelősen megy a nap. Nem fekszenek nekem ezek a nagyon tervezett, kényszerűen végtelen szakaszok…

Jó hosszú délelőtt után végre elérek egy kis rákász kikötőt a semmi közepén, és pihenek egy picit. Utána viszont hamar megvan a sziklák tetejére épült Zambujeira do Mar vakító fehér házaival. Itt van egyedül valami bolt, bár vasárnap van, sokra nem számítok. Átszörfözök a hullámtörésen és a városka csodás öblében fogok partot. És rángatom ki száz méteres árkot ásva a kajakot a dagályvonal fölé

Pont úgy történt, ahogy szokott velem. Reggel kikukucskáltam a nyugati oldalra, aztán persze nekivágtam. Jöjjön, aminek jönnie kell. A kelő nap szembefénye feketévé varázsolja a sziklafalakat, zátonyokat, csak a magasra csapó hullámpermet húz bele egy kis fehéret. Az elején elég para, de aztán rájövök, hogy nem bánt, csak kikötni nem lehet. A rettentő megtörő hullámok  az öblökben szörfösöket temetnek maguk alá. Szerencsére készültem, így délre elérem Carrapeteira kinézett “kikötőjét” (egy sziklák által védett rámpát), és simán kikötök. A képen a kajak is látszik

Egy helybéli halász még be is fuvaroz az (ahogy ő mondja) pueblóba, és vehetek némi kaját. Délutánra átfordul a nap, barátságosabbak a fények, simán eléneklem magam Arrifanáig, és itt, igaz némi szörfözés árán, de már a bícsen fogok partot. Itt senki nem kajakozik, mindenki hullámlovagol. Mondjuk a hullámokat nézve ez nem is csoda. Jó, persze, ezen a képen nem látszik, de hát épp ezért tudtam kikötni itt.

Fázom éjszaka, reszketek reggel. Szürke felhőket szalajt a szél. A zord, de csodás sziklafalak alatt eveztemben már azt tervezem, hogy kitúrom a kajak legmélyéről a neoprén gatyám. Egy megállóval délre elérem Sagrest, de nem a kikötőnél, hanem az erőd melletti öbölben állok meg. Szürkeség, hideg, szottyadt város, de sima víz. Délutánra aztán minden az ellenkezőjére fordul: a következő fok után már megkapom a nyugatról átforduló hullámokat (mi lehet ott, ha itt ez van?), az ég viszont kiderül és vakító napsütés varázsolja át a tájat. Itt alszom. Csodás!

Egészen tűrhető éjszakát töltöttem az óceánárium mellett a folyóparton. Tetszik, hogy még mindig, 55 évesen is megy ez a hesszelés Pirkadatkor kelés, aztán négy óra buszozással dél előtt Lagoszban vagyok. Bevásárolok, és igen, “szokás szerint” minden rendben, nagyon kedvesen fogadnak a vitorlás klubban, viharvert hajóm pedig hűségesen vár rám. Minden tisztelet az övék az önzetlen segítségért!

Az óceán most nagyon nyugodt, élvezettel fedezem fel a város utáni rövid, de méltán híres szakaszt. Barlangok, sziklakertek, kapuk, magányos óriások, rejtett átjárók… Remélem sikerült néhány jó kép! Mivel délután háromkor indultam, ez csak bemelegítés. Naplementére egy kavicsos részen vergődök ki az ötven méter magas sziklafalról leszakadó omlások és a dagály közti határvonalat próbálgatva. Kutya hideg van, reszketve menekülök a szél elől a  hálózsákba. Rejtőt ferdítve: három nemzetiség képviselteti magát a parton. Egy kalászi kajakos, egy portugál lencsesaláta és egy atlanti óceán. Na jó, elismerem, ez elég gáz volt.

Indul a menet. Végig felhők felett repülve estére leszáll a gép az eső után párás Lisszabonban, illetve – ilyen se történt még – az ülésbe préselve átstartol, és negyed órás városnéző repülés után, másodszorra landol. Az előttünk leszálló gép madarakkal ütközött, meg kellett tisztítani a pályát. Holnap kora reggel az Oriente pályaudvarról, a régi világkiállítás helyszínéről indul a busz Lagosba. Így a reptérről nem a városközpontba, hanem oda, a Tejo folyó partja felé veszem az irányt. Megalszom majd valahol egy padon, és reménykedem, hogy hűséges kis kajakom rendben vár rám, holnap délután pedig már vizen leszek!

Május 24.-én indulás vissza Lagosba! Akadt egy kis probléma a gerincemmel, úgy hogy ezt az etapot amolyan próbának szánom, nincsenek nagyívű terveim. Remélem az időjárás és az óceán kegyes lesz hozzám, és befordulhatok a nagy nyugati falba Lisszabon felé. Az biztos, hogy gyönyörű, de nagyon nehéz szakasz vár. A képen a “kezdés”, a Sao Vicente fok világítótornya utáni rész.