Kajakkal Európa körül

Napfelkeltekor milliónyi szúnyogtól kísérve tolom vízre a hajót. Csend és nyugalom, most kell haladni, amíg lehet. A homokos partokon egymást érik az üdülőtelepek, nem ez a tengeri kajakosok álma. A távolban azonban lassan kibontakoznak a párából az Olümposz sziklás csúcsai. A tengerről nézve olyan, akár egy fantasy film díszlete: mintha a közepén kettéhasította volna a hegyet egy óriás hatalmas kardja.

Délutánra megérkezik a szembeszél, vele együtt pedig a hullámok és a küszködés. Sötétedésre egy csöppnyi folyócska torkolatában cselezem ki a hullámtörést, és állítom fel a sátrat a kavicsos parton. A képen meg ott az a nagy sötét paca – az Olümposz. Aki nem hiszi, járjon utána.

Reggel fél ötre érkezünk meg, akkor ébredek, amikor megáll a busz. Fogalmam sincs merre vagyunk. A taxisokat kérdezgetem: merre van a tenger? Ébredezik a város, a hajnal első fényeinél sétálok végig a tengerparton, egészen a csónakházig. Még nagyon korán van, nincs itt senki, de nem izgulok. Két órával később, amikor kiderül, hogy nem is lesz – na, akkor viszont ideges leszek.

És színre lép Houdini, a szabadulóművész: az öltöző nyitva, innen a tetőt tartó konzolok legnagyobb lyukán át bemászok a lezárt csónakházba. Emberfeletti küzdelemmel feltornázom a kajakot vízszintesen három méter magasba, és félig áttolom az öltözőbe. Milliméterre pontosan éppen kifér. Ekkor jövök rá, hogy gáz van. Ott kéne visszamennem, ahová a hajó van beszorítva. Nincs mese, meg kell…

Holnap, vasárnap 11-kor indul a busz Szaloniki felé. Most új útvonalon, Macedónián át megyek. Sosem jártam még arra. Sajnos, most sem fogok sokat látni, mivel éjszaka szeljük át az országot, és hajnalra már meg is érkezem Görögországba.

Egyelőre az Égei-tenger délebbi részein elég cudar világ van ( a narancssárga szín már 4 méteres hullámokat jelöl), de fent szerintem tűrhető a helyzet. Szaloniki a kép bal felső sarkában csücsül. Az előrejelzések szembeszelet ígérnek, úgy hogy küzdelmesnek ígérkezik a haladás.

Mindegy, csak már lennék vízen, a többi majd adja magát!

Hurrá, Hurrá! Irány Görögország!!!

Itt vár rám hűséges hajóm (lásd a képen a szaloniki vitorlás iskola csónakházát). Aztán irány Athén. A már szinte szokásosan hirtelen lehetőséget kihasználva vasárnap indulok a következő etapra. Remélem jó lesz az idő, és sikerül a nyári forróság ellenére megtennem a jó 600 kilométeres távot. Az út sok izgalmat ígér: sziklás tájak, félszigetek közti átkelések, és az út majdnem legdélebbi pontja. (Földrajzilag majd Gibraltárnál érem el Európa legdélebbi kontinentális pontját.) Természetesen most is igyekszem naponta beszámolni a kalandokról…

Mindig sírógörcsöt kapok, amikor itthon megnézem a telefonnal fényképezett és hazaküldött képeket. Most sem volt ez másképp…

De gyorsan összeraktam néhány, az új vízhatlan géppel készült képet és egy kicsit megnyugodtam.

Megtaláljátok őket a Média-Képek  menüpont alatt.

Technikai “apparátom” lemerülőben, úgyhogy csak tömören a lényeg:

09. 28. Agria Triada előtt vagyok. Innen már látom Thesszalonikit!

09. 29. És jól láttam! Teljes siker: tükörsima vízen evezve elértem mostani etapom végcélját. Megy minden, mint a karikacsapás, hajó leadva, hétfő délelőtt indulok Szófiába. Ja, és mellesleg itt 30 fok van…

Reggelre szerencsére kialszom a tegnapi fáradtságot. És a jó hozzáállásnak meg is van az eredménye. Mondom is mindjárt…

A partok itt már végképp ellaposodnak. Egyetlen végeérhetetlen üdülő az egész. Mint a Márvány-tenger Isztambul után. Túlélő üzemmódra kapcsolok. Elmerülök a saját világomban. Tervezek, kombinálok, számolok. És óriási meglepetésemre dél környékére elérem az átjárót. Egyszerűen nem akarom elhinni. Na jó, el akarom. Vicces, hogy egy kb. 300 méteres átvágással három napi evezést spórolok. Nézzétek meg a térképen!

A másik oldal utat nyit nemhogy Thesszaloniki, de már Athén felé. Marad az üdülős rész itt is, alig találok estére helyet. Remélem nem lesz szél. Ha lehúzom a sátor cipzárját, elérem a vizet…

Még sötétben kelek, és hallgatom a domboldalon zúgó fákat. Jó nagy a szél. A felhők közt felkelő nap, a parti szél által felkorbácsolt víz és a hatalmas sziklák komor hátteret adnak az első kilométerekhez. De gyorsan változik a táj. Az uralmat újra átveszik a lankás, lapos partok, erdők. Vissza az üdülőövezetbe…

Reggel 6-tól este 7-ig evezek. Kimértem: 96 perc szünettel. Ez majdnem 11,5 óra evezés. És messze nem vagyok ott, ahol terveztem. Iszonyú fáradt vagyok. És ezért morcos. Most kéne egy pihenőnap. De nincs rá idő. A fényképezőgép és a telefon is olyan mint én: lemerült. Remélem még néhány üzenetre lesz energia. Morcos vagyok. Nem írok többet.

Tejútnézős, csillagfényes éjszaka után párás hajnalon indulok tovább. Íves homokkő sziklák és erdők kísérnek, no meg szemből a felkelő nap. Hamar elérek a ma szóba jöhető egyetlen városig, itt muszáj feltöltenem a készleteket. Óriási meglepetésként a parton, a boltban, a vízben, motoron mindenki magyar. Mi ez? És miért pont itt? Gyorsan húzok tovább…

Ahogy közeledem a félsziget végéhez, változik a táj. Az erdőket és lankás partokat felváltják a kopár fekete sziklák. Teljesen más világ. Úgy érzem magam, mintha mezítelen lennék. (Na jó, az is vagyok. :)) Látszik, micsoda gigászi erők alakították itt a partokat. Semminek érzi magát az ember. Még jó, hogy most jó az idő! Lassan átfordulok a félsziget másik oldalára. A nap már a harmadik félsziget fölött készül lebukni. Ideje elvackolódni.

Reggelre – jó szokásához híven – eláll a szél. A tükörsima vízen ezrével ugrálnak fel előttem a kis szardíniák. Most látok először repülő halat is. Kiugranak, nagy “szárnyverdeséssel” elrepülnek vagy 30 métert a víz felett, aztán fejes vissza.

Megkockáztatom, az eddigi út során talán ezek a legszebb tengerpartok. Egy olyan csodás parton állok meg pihenni, hogy csak szaladgálok föl-le, mint egy kisgyerek. Szikrázó színek, az erdőből meg a tűlevelűek intenzív, gyantás illatát hozza a szél. Remélem a képek jók lesznek. Apropó, szél. Délutánra megint befúj – természetesen szemből. Alig vánszorgok. Amikor viszont “Na most már aztán elég volt!” felkiáltással megállok, szó szerint azonnal eláll. Khmmm…