Kajakkal Európa körül

Lassanként rendeződnek a dolgok. Tettre készen ébredtem a kis szemétdombomon. Kajakba pattanva még hajnalban, feltűnésmentesen besuttyantam egy halászkikötőbe, otthagytam mindent, és irány a belváros, a hiányzó pecsétek megszerzése. Rengeteget gyalogoltam. Már paródiába hajlik az egész, de kitartás, délután kettőre megvan minden. Hivatalosan is kapitány vagyok, és teljes joggal hajózok a török felségvizeken.

Akkor már csak a hajó van hátra.  Már minden kikötőt végigjártam a környéken, nem sok sikerrel. Vagy a pénz miatt, vagy más okból (pl. nincs fisherman licensem – ez itt nem horgászengedélyt jelent). Az Ataköy Marinában az ott lévő vitorlázók cipőjének árából vehetnék egy új kajakot. Itt például szeptemberig 1500 eurót kértek a húsz kilós hajóm tárolásáért. Már arra készülök, hogy tovább evezek pár napot, elhagyva Isztambult, amikor kitartásom és pofátlanságom meghozza gyümölcsét. Az egyik halászkikötőben befogadnak. Nem vicc, másfél órát tárgyalunk. Már megedződtem a török stílussal szemben az elmúlt napokban, felveszem a ritmust. Rengeteg tea fogy, jönnek-mennek a telefonok. De a vége siker. Persze ők is kérnek pénzt, de eddig ez a legkedvezőbb és ezt is lealkudom a felére.

Az idő majd megszépíti ezeket a napokat. Egyenlőre a pillanatnyi emóciók hatása alatt állok, a történelmi távlatokra még várni kell. Szóval tegnapelőtt (júl. 24.) arra gondoltam, elérem a szorost, aztán majd másnap megküzdök Isztambullal. Erős ellenszélben végre elhagytam a bányát, komoly hullámzásban érve el a szűkületet őrző sziklás részt. Megdolgoztatott rendesen.

Aztán befordultam a kanyonba – innen, a Fekete-tenger felől, tényleg annak látszik. Óriási hajók sorjáznak át, a forgalom számukra időszakonként egyirányú. A város hihetetlen méretű, csak az európai partja vagy hatvan kilométer hosszú. Persze, nem a kajakosokra van kitalálva. Nem is látok egyet sem, viszont minden hajóról engem fényképeznek. A város innen a vízről gyönyörű. Nyüzsgő, élettel teli – szép, na… Elevezek az Ázsiát és Európát összekötő két híd alatt. Jé, ellapátoltam Budapestről Ázsiába?

A víz kegyetlen, csak erős idegzetű kajakosoknak ajánlom. A 40–50 km/órás sebességgel száguldozó kisebb-nagyobb hajók számbavételét 154-nél hagytam abba. Kb. félúton.

Már látom a Boszporuszból kifelé tartó hajókat! A túra leggyorsabb indulását produkálva, 10 perccel ébredés után, éppen napfelkeltekor vízen vagyok. Furcsa homokozó a part. A 20 méter magas homokfalat az erózió néhol teljesen szabályos, szimmetrikus homokvár formájúra alakította. Délutánra egy látványos szirt mögött elérem Karaburun városát. A parti dombokon siklóernyősök élvezik e tengeri szél emelését. A kikötőben állok meg – a szokásos figura. Jó sok vizet veszek, mert egyfolytában szomjas vagyok.

A város után hosszú strand, tele emberrel. Ilyet itt még nem láttam. Majd jön a világ legnagyobb és legrondább bányája. Ide senki ne tegye be a lapátját. Már rég meg akartam állni, de most csak megyek tovább, hogy valamennyire kikeveredjek belőle. A víz is tiszta szutyi.

De inkább néhány jó dolog a végére. Már rég szerettem volna írni két fontos holmiról, amelyek nagyon sokat segítettek az egész út során: a sátorról és a napelemről. A Mountex sátra az MSR cég Hubba Hubba nevű csodája. 1,8 kg! A „súly” mellé ráadás, hogy szabadon álló – tehát nem szükséges cövek a felállításához…

Pirkadatkor a müezzin hangjára ébredek. Mire felkel a nap, már a gyönyörű, sima vízen lapátolok. Jönnek a sziklák – és így, a nap végén értékelve –, meg az egész fekete-tengeri szakasz eddigi legszebb része. Közel tudok menni a parthoz, így egészen más az érzés. Fantasztikus sziklaalakzatok, a meredek hegyoldalak zöldje, a tenger és az ég kékje. Gyönyörű, eldugott, kis öblök kristálytiszta vízzel. És sehol senki. Se város, se hajó, se ember. Az egész az enyém! A végét sajnos bebukom: estére véget ér a sziklás rész, előttem valami város, meg ipari herkentyű, így a sok szépség után a világ legszutykabb táborhelyén alszom.

Itt a cáfolhatatlan bizonyíték: két lábbal állok Törökország talaján. Reggel örömmel láttam, a jó idő kitart. Visszaeveztem a kikötőbe, és mivel egy normális határőr volt szolgálatban, tíz perc alatt kész lett a papír. Ezzel felvértezve bátrabban indulok neki a határnak. Menni kéne amennyit csak lehet.

Egyre sziklásabb a part, az üdülőhelyek kisebbek, szerényebbek. Valahogy minden érezteti a határ közeledtét. A már jól megismert országok, helyzetek után ismét jön a nagy ismeretlen. A térkép alapján egy nagy folyótorkolatot vártam a határnál, de csak egy kis beugró látszik, a bal oldalán egy méretes török zászlóval. Minden pillanatban várom, mikor kapcsolnak le azzal, hogy mit keresek én itt. De nem történik semmi. Azért gondosan látótávolságon kívülre evezek az őrtornyoktól, mielőtt megállnék elkészíteni a történelmi fotót.

Nem panaszkodhatok, hogy egyformán telnek a napjaim. Viszont az is igaz, az elmúlt kettő nem az én vágyaim szerint alakult. Kellett a tegnapi pihenő ahhoz, hogy ma reggel nekiduráljam magam. De mentem becsülettel. A szél csekély, ám a hullámok még jócskán borzolják az idegeim. Különösen a fokok körül mindenhol megtalálható zátonyokon. Viszont a nyílt tengeren bóklászó kétméteresek ellenére egy kikötő “árnyékában”, sík vízen csusszanok partra az első megállónál. A hegyek hátrébb húzódnak, a part alacsonyabb, de marad a fok-zátony-öböl felállás. Ez most olyan, mint a filmeken: a sziklákon 6–8 méter magasra csap fel a hullámtajték. Jó messzire el is kerülöm őket.

Cárevóban tulajdonképpen véletlenül állok meg pont a határállomás kikötőjében. Jó pontot akarok szerezni a török határ előtt egy hivatalos kilépéssel. Persze, ez sem megy simán. Hosszas telefonálgatás után – nem engednek kilépni. Jöjjek vissza reggel, és aznap evezzek is ki az országból! A dühítő az egészben az, hogy délutánra tükörvíz lesz. Ilyenre vágyom napok óta. Most remekül lehetne haladni, de itt kell csücsülnöm a holnap reggeli kilépés miatt. Legalább találok egy hűs öblöt a közelben, ahonnét vágyakozva nézhetem a sima vizet…

Fel sem merülhetett kérdésként, hogy evezek-e ma. Elég volt kinézni a sátorból reggel, hogy egyértelmű legyen a helyzet. Akkor viszont felesleges idegeskedni az elvesztegetett idő miatt. A tenger az tenger. Ez van. Kipróbálom a hullámok erejét. Térdig érő víznél beljebb nem jutok. Egyszerűen elmosnak a hullámok…

Délután gyalog felderítem a környéket. Itt van mind a két véglet. Egy szirt tetején a legszebb apartmantelep, amit valaha láttam. Minden fűszál a helyén, kilátás, belső medencék, elektromos kisautók suhannak az orosz vendégekkel a strandra. És félbehagyott vasbeton torzó a hegyoldalban – egy nagy szállodakomplexum be nem fejezett, évtizedes romjai. Itt találok érett – bocsi, de így hívjuk: – fosószilvát is. Ingyen megvan a vitamin… A szél estére elcsitul, de a hullámok jó szokásuk szerint ezt meg nem veszik tudomásul. Meglátjuk, mi lesz reggelre.

Azt hiszem, elfáradtam. Indulás után – engedve a jó víz csábításának – csak átvágtam a Burgaszi-öböl maradékán, kihagyva a várost és a kikötőt. Mintha időzítve lett volna, az átérés percében fújt be az északkeleti szél, lerendezve a továbbjutás lehetőségét. Itt ragadtam egy pici öbölben. Megint változik a partforma. Sziklás, magas fokok ugranak ki hetykén a szárazföldből, köztük kisebb-nagyobb öblökben lapos partok. Izgalmas formák. Egy a baj, hogy az idő elromlani látszik.

Egészen délutánig várok a folytatásra. Ez a víz már mindenféle szempontból kifáraszt. Mire szembeszélben, néhol kétméteres össze-vissza hullámokban túljutok Szozopolon és késő este partot fogok, már a vacsora is nehezemre esik, csak nézek bambán. Azt hiszem holnap pihenni kéne. Nem szeretem ezt a vizet.