Beparkoltam!
Lassanként rendeződnek a dolgok. Tettre készen ébredtem a kis szemétdombomon. Kajakba pattanva még hajnalban, feltűnésmentesen besuttyantam egy halászkikötőbe, otthagytam mindent, és irány a belváros, a hiányzó pecsétek megszerzése. Rengeteget gyalogoltam. Már paródiába hajlik az egész, de kitartás, délután kettőre megvan minden. Hivatalosan is kapitány vagyok, és teljes joggal hajózok a török felségvizeken. 
Akkor már csak a hajó van hátra. Már minden kikötőt végigjártam a környéken, nem sok sikerrel. Vagy a pénz miatt, vagy más okból (pl. nincs fisherman licensem – ez itt nem horgászengedélyt jelent). Az Ataköy Marinában az ott lévő vitorlázók cipőjének árából vehetnék egy új kajakot. Itt például szeptemberig 1500 eurót kértek a húsz kilós hajóm tárolásáért. Már arra készülök, hogy tovább evezek pár napot, elhagyva Isztambult, amikor kitartásom és pofátlanságom meghozza gyümölcsét. Az egyik halászkikötőben befogadnak. Nem vicc, másfél órát tárgyalunk. Már megedződtem a török stílussal szemben az elmúlt napokban, felveszem a ritmust. Rengeteg tea fogy, jönnek-mennek a telefonok. De a vége siker. Persze ők is kérnek pénzt, de eddig ez a legkedvezőbb és ezt is lealkudom a felére.
Innentől viszont úgy felgyorsulnak az események, hogy fényképezni is elfelejtek, pedig megígértem nekik egy közös fotót. Kipakolok, elrakjuk a hajót, az irodában dolgozó hölgy felrak a megfelelő buszra – fizeti a jegyet is. Hatra a gigantikus buszpályaudvaron vagyok. Itt is nagyon másképp működnek a dolgok, mint nálunk. Egymillió kis társaság saját buszokkal. Úgy néz ki, este 10-kor indul Szófiába egy járat. Aztán elkap egy felhajtóember és feltuszkolnak az abban a pillanatban induló gépezetre. Hajnalra Szófiában leszünk, aztán meglátjuk, hogyan tovább…
