A futam vége
Mint a képből is sejteni lehet, véget ért a nagy futam. Olyan volt – hegymászós hasonlattal -, mint egy gyors csúcstámadás. Minimál felszereléssel kirohanni, amit lehet, kihozni az időből, aztán spuri a hegyről.
A mai nap jónéhány posztot megérne, most csak röviden: magas homokfalak alatt táboroztam, mellettem egy vízmosásból szinte fagyos levegő áramlott reggel a szárazföldről a tenger felé. Minden csurom víz. Délelőtt sziklás és lapos partok váltják egymást, a lapos részeken mindig találni falut, üdülőket. Dél körül bedurvul a szél, egyre nőnek a hullámok. Úgy látszik a tenger a végére még megmutat valamit az erejéből. Nagy nehezen elvánszorgok a görög határ közelébe, és bevallom, örömmel fogok partot végre. Üdülőházak vannak itt, de sehol egy lélek. Oké, a projekt evezés része letudva. Kemény volt, de megvan. Boldog vagyok és elégedett. Most jön az érdekes kérdés: a hajót hová teszem?
Összepakolok, és a már megszokott módon jöhet a kajakvonszolás. A kocsi kerekeit megszerelem, működik. Két kilométerre van egy kis falu, addig mindenképpen el kell mennem. Az a tervem, hogy… megpróbálok eljutni a görög határátkelőhöz, bár az innen vagy 50 km. A faluban nagy esemény vagyok, de fuvar az nincs. Egy, a helyieknél sokkal elegánsabban öltözött emberke próbál segíteni. Végül együtt megyünk ki a négy kilométerre lévő ” nagy” úthoz. Orosz-angol keverékkel üzemelünk. (Ukrajnába szállít narancsot.) Az útnál sincs fuvar, pedig mindent bevetünk. Rendben, ez nem fog menni. B terv: itt marad a kajak. Azt mondja, a helyiek banditák, de ő épp a családjánál volt, ha visszamegyünk a faluba, náluk bátran otthagyhatom. Nosza, vissza négy kilométer. A családi bolt raktárába be a kajak. Vissza a nagy úthoz. Együtt megyünk Kesanba. Innen ö Isztambulba haza, én pedig Edirnébe, és onnan Szófiába. Hát megint belefutottam a segítőkész emberekbe. A kajak reményeim szerint jó helyen van. Most Kesanban várom a buszt, egesz éjjel utazni fogok. A többit már otthonról…
