Léket kapva
Elég gyorsan, és mondhatni zökkenőmentesen megérkeztem Isztambulba. Tegnap (okt. 5.) hatkor indultam, s ma 8 órára le is pakoltam a kikötőben. Ez így egész kellemes volt. Reggel hatra Szófia, kilenckor rutinosan átszálltam az első isztambuli buszra, ami hatra be is futott. Csak a legvégén volt zavar a rendszerben. A metrózás rendben volt, de a buszsofőrökkel nem tudtam megértetni magam, féltem, hogy teljesen más irányba vinne, ezért bár megvettem a buszjegyet, végül is gyalog cipeltem le a cuccomat a kikötőbe. Egy óra volt, túl vagyok ezen is.
Hihetetlen, hogy épül ez az amúgy is hatalmas város. Minden fejlesztés a Corvin-projekt tízszerese, és van belőlük több száz… Rengeteg a változás nyár óta. Meglehetősen erős szél fúj a szárazföld felől, de az idő egyenlőre kellemes. A kikötőbe érve dobogott a kis szívem, hogy itt van-e a hajóm. Befordulva a kapun, meg is nyugodtam: ott csillogott a lámpafényben. Persze ilyenkor már nincs iroda, nem tudom “kiváltani” a kajakot. Itt kell aludjak valahol, aztán holnap meglátjuk…
És most jön a hidegzuhany. Átnézve a hajót, észrevettem, hogy a beülő magasságában teljesen be van törve az alja. Magyarul kilyukasztottak. A sérülés helyzetéből ítélve valószínűleg nekimentek autóval. Nem lehet vízre szállni vele, nagy felületen roncsolódott az anyag és teljesen átszakadt. Túl fáradt vagyok, hogy őrjöngjek. Majd holnap meglátjuk mi lesz…
