Török földön
Itt a cáfolhatatlan bizonyíték: két lábbal állok Törökország talaján. Reggel örömmel láttam, a jó idő kitart. Visszaeveztem a kikötőbe, és mivel egy normális határőr volt szolgálatban, tíz perc alatt kész lett a papír. Ezzel felvértezve bátrabban indulok neki a határnak. Menni kéne amennyit csak lehet.
Egyre sziklásabb a part, az üdülőhelyek kisebbek, szerényebbek. Valahogy minden érezteti a határ közeledtét. A már jól megismert országok, helyzetek után ismét jön a nagy ismeretlen. A térkép alapján egy nagy folyótorkolatot vártam a határnál, de csak egy kis beugró látszik, a bal oldalán egy méretes török zászlóval. Minden pillanatban várom, mikor kapcsolnak le azzal, hogy mit keresek én itt. De nem történik semmi. 
Azért gondosan látótávolságon kívülre evezek az őrtornyoktól, mielőtt megállnék elkészíteni a történelmi fotót.
Lirnanköy fokáig még maradnak a sziklák, aztán a beugró után hosszú homokos part látszik. Megállok egy kisvárosnál – sokáig ez lesz az utolsó –, vásárolni kellene. Biztos, ami biztos, az egyetlen elegáns szálloda strandján szállok partra. Bejön. Az igazgató kalauzol, kérdezi a kalandjaimat, pénzt váltunk, megmutatja a legolcsóbb boltot. Csak én érzem idétlenül magam a büdös, koszos, csöpögő cuccaimban a csilivili hotelben. Lehet, hogy itt sem fognak megenni? A napnyugta vet véget a hosszú menetnek. Azt hiszem a mai napból kihoztam, amit lehetett…
