És a végére a poén
Nos, ezen a szakaszon tényleg minden megtörtént, az is, ami eddig szerencsére még soha. Tegnap éjszaka Valancia belvárosában bóklásztamban, a hátamon lévő táska zsebéből ellopták az összes pénzem, bankkártyákat, irataimat, napszemüveget, telefontöltőt, fényképezőgépet, a buszjegyem Alicantéba. Jó hír, hogy a fogkefém megvan. Először valamifajta bénultság vesz erőt rajtam, fogalmam sincs, pénz és iratok nélkül hogy jutok el a repülőig és persze hogy jutok fel a repülőre. Éjszaka van, rendőrségre menni egyenlőre teljesen felesleges időpazarlás. Újra nyakamba veszem a várost, ötször végigjárok minden helyet, ahol megfordultam az este – hátha történik valami. Két óra, egyre reményvesztettebb mászkálás után rám mosolyog a hihetetlen szerencse: az utcán, egy kapualjba dobva megtalálom a pénztárcám. Persze teljesen kipakolva, de valami elképesztő mázlival a tolvajok számára kompromittáló személyi, és a bankkártyáim benne vannak. Kirámolták és megszabadultak tőle. A veszteség óriási, de a legfájóbb a teljes szakasz fényképezőgépen lévő képeinek elvesztése. Minden pótolható, így vagy úgy, de ezek már soha. Elvesztek örökre. Nagyon fájó a veszteség, de a szívem azért könnyebb, hiszen a hazaút így már biztosítva. Reggel kártyával veszek új jegyet, három óra alatt átbuszozok Alicantéba, még felmászom a fellegvárba (innen a kép), aztán irány Budapest. Egyenlőre ennyi. Még meg kell emésztenem a történteket.
Mi volt jó? Elértem Valenciát, az idő nagy része jó volt, volt néhány szép és izgalmas szakasz, gyönyörű városok. Mi volt a másik oldal? Teljesen urbánus táj, rettenetes táborhelyek, a viharos rész, és persze az utolsó éjszaka. Ami biztos: 177 nap, 7.800 kilométer.
