Kajakkal Európa körül

Éjszaka erős északi szél érkezik, reggel csalódottan nézem, milyen a víz. Bevallom, jobb időben reménykedtem az átkeléshez. Kiverekszem magam a Razzoli-szigethez, innen már látszik, hogyan bukdácsolnak a halászhajók a Bonifacio-szorosban. Terepszemle gyanánt felbóklászom a régi, romos világítótoronyhoz, impozáns a látvány: balra Santa Teresa di Gallura, Szardínia legészakibb pontja, elöttem Korzika fehér sziklái. Végül némi hezitálás után nekivágok, és – bár néhány megtörő hullám a nyakamba esik – különösebb izgalmak nélkül átérek. A part itt is sziklás, tagolt, település sehol. Sajnos marad a szél is, estig bukdácsolok a hullámok között, míg egyszemélyes zátonyomon sátrat nem verek.

Végig gyalogoltam az éjszakát. Éjféltől háromig szundikáltam egy padon a kikötőben, de aztán elkezdett szakadni az eső, és engem űzve egész nap zuhogott. Sötét, csüngő hasú felhők alatt vonatoztam északra, hogy hatalmasat bénázzak Olbiában. Hiába értem 10-re oda, csak délután háromra, jó sok kavarodás után tudtam felkeveredni a Palau felé tartó buszra. Óriási szerencsémre mire megérkeztem a partra, elvonultak a felhők, és estére csodás fények közt értem a kikötőbe. Hűséges kajakom és a felszerelés sértetlenül várt, s mivel estébe hajlott az idő, villámgyors átszerelés, hajópucolás, búcsúzkodás után fél óra múlva már vízen is voltam. Micsoda élmény a sok utazás, várakozás, eső után végre evezni! Sok időm nem maradt sötétedésig, így a Stefano-sziget érintésével csak átevezek a Maddalena-szigetre, és keresek egy védett, homokos öblöt éjszakára. Szemben Korzika hegyei.

A már szinte megszokottnak mondható milánói átszállással naplementére érek Cagliariba. Szeretném lefényképezni a Korzikára átvezető szorost a levegőből, de csúnyán átalszom, így a kép már a szárd hegyvidéket mutatja az esti fényben. Holnap hajnalban megy az első vonat Olbiába, Szardínia “tetejére”, így már megint hontalankodnom kell az éjszaka. Lábat lógatok a kikötőben, egy hatalmas komp úszik ki méltóságteljesen az újhold sarlója alatt a vaksötét tengerre. Újra egyedül vagyok, idegen minden kép és hang, de a parton a párás, meleg, sós levegőt szívva, a hullámokat hallgatva mégis úgy érzem: hazaértem.

Ez is megvolt! Nagyon elégedett vagyok. Bár ideális lett volna az idő, már nem volt értelme átmenni Korzikára, mert úgy is innen megy a repülő. Ha egy mondattal szeretném összegezni, akkor azt mondanám, hogy ennyi sziklát egy helyen még nem láttam. Ha többel, akkor viszont azt: most kegyeibe fogadott az időjárás. Egyáltalán nem esett, kellemes volt az idő, csak két fél nap volt, amikor a szél miatt nem lehetett evezni. Szardínia valóban gyönyörű. A déli részeken a kihaltság, középen a nemzeti park, északon a tagolt partvonal tetszett nagyon. Ma végül Palaunál is délebbre kellet visszajönnöm, de remek helyet találtam a kajaknak. Itt pihen az óriások között. Most irány Olbia, aztán Assari, aztán Alghero, és onnan végre haza.

A kép a szokásos, semmitmondó fotóim egyike, de most el is magyarázom, mi van rajta a sátoron meg a hálózsákba bugyolált lábamon kívül. Szemben a vékony csík már Korzika, jobbra Maddalena szigete és egy amcsi vitorlás. Szóval elértem a szorost, kimentem majdnem egészen Santa Teresa Galluráig, de rá kellett jöjjek, ott már a fű sem nő, így, ha holnap le akarom tenni a hajót – márpedig ezt kell tennem – akkor, csak a szigetek közt van esélyem. Így visszajöttem Palau mellé, egy kis himi-humi öbölbe. Remek volt az idő és a táj is. Itt már teljesen átfordult a déli részek “embertelensége”, minden talpaltnyi helyen üdülők, szállodák, strandok, csúcsra járatott idegenforgalom.

Hmm. Úgy sutyorog a vitorlás szélgenerátora a nagy csöndben, hogy lehet este kiúszom, és mint Búvár Kund megfúrom, elsűllyesztem a hajót. Siii-üüü-iiii-tyiii-üüü-siii-üüü…

Látnivalókban sem utolsó, viszont taktikailag egyértelműen a legjobb nap volt! Oblia öblét – de jól hangzik – kissé levágtam. A másik oldal vége, Aranci fokának sziklái szépségükben a nemzeti parkot idézték. Aztán az ellenfényben elnavigáltam magam, szerencsére jó felé, és a következő egész cakkos öblöket levágtam néhány, a térképemen névtelen szigetre támaszkodva. Szuper jót evezve, újabb, merész kajakos terveket kovácsolva, végül Romazzino mellett találtam naplementére egy remek öblöt. A képen a kedvenc, a nap végére gusztustalanul elfolyósodó, büdös, de rendkívül finom gorgonzola sajt, a mai vacsora.

Maradt a tisztességes szembeszél ma is, de szerencsére össze se lehet hasonlítani a tegnapival. Elindulok, de a csiga hozzám képest egy csillaghajó, meg kell küzdeni minden méterért. Estére lesz jó idő, így még épp elérem az Olbia kikötője előtti nagy félsziget végét. A partvonal barokkosan csipkésre vált, izgalmas vidék. Tele a víz zátonyokkal. Jönnek az első nagyobb szigetek: Molara és Tavolara, pont mint Stan és Pan. Az egyik gömbölyű és alacsony, a másik sziklás, meredek égimeszelő. A nap végére egy kis patak mini torkolata lesz a táborhelyem a sziklák közt.

Nos, mára megjött a régóta ígért szél. A Cannes felől érkező szokásos nagy befújások Korzika és Szardínia nyugati partjaira rendesen 3-4 méteres hullámokkal érkeznek. Itt, a keleti parton csak a sátrat döntötte hajnalban rám a szél. Az első öblöt még kínkeservvel abszolválom, a széles folyóvölgy közepén magasan kiugró Castello della Fava erődje és városa filmbe kívánkozó látvány. De aztán van néhány perc, amikor azt hiszem, minden lapátolás ellenére kifúj a nyílt tengerre a szél.

Berossantok rendesen, hiába igyekszem, fekszem a hajóra, 80-100 km/h a szélsebesség, minden tajtékzik, hátrafúj a szél. Szerencsére sikerül úrrá lenni a helyzeten. Ráadásul egy jó helyen vergődök ki, a fák árnyékában/szélárnyékában várhatom a holnapot. Alig jöttem néhány kilométert, de a távolban már látszik Molara szigete.