Sikerült. Boldog vagyok és elégedett! 45 nap, 2.500 km. Rengeteg evezés, küzdelem, kaland, fantasztikus tájak és emberek megismerése után eljutottam Isztambulig.

Hihetetlen utazás volt! Köszönöm  mindenkinek a segítséget, figyelmet, jóakaratot, a buzdító szavakat. A családomnak a türelmet, szponzoraimnak a támogatást és bizalmat.

Most néhány napig még biztosan lebegek a föld felett. Aztán nekiállok a továbbiak szervezésének. Az utazásra az indulás előtt összegyűjtött, amúgy is szűkös keret már rég kimerült. Ahhoz, hogy folytatni tudjam az  evezést, újabb támogatókat kell megnyerni az ügynek. Remélem – az első távval a hátam mögött – a szeptemberi indulásig sikerül biztosítani a szükséges feltételeket! Ha valakinek jó ötlete van, írjon bátran!

A képeket igyekszem minél hamarabb feltenni…

Akkor már csak a hajó van hátra.  Már minden kikötőt végigjártam a környéken, nem sok sikerrel. Vagy a pénz miatt, vagy más okból (pl. nincs fisherman licensem – ez itt nem horgászengedélyt jelent). Az Ataköy Marinában az ott lévő vitorlázók cipőjének árából vehetnék egy új kajakot. Itt például szeptemberig 1500 eurót kértek a húsz kilós hajóm tárolásáért. Már arra készülök, hogy tovább evezek pár napot, elhagyva Isztambult, amikor kitartásom és pofátlanságom meghozza gyümölcsét. Az egyik halászkikötőben befogadnak. Nem vicc, másfél órát tárgyalunk. Már megedződtem a török stílussal szemben az elmúlt napokban, felveszem a ritmust. Rengeteg tea fogy, jönnek-mennek a telefonok. De a vége siker. Persze ők is kérnek pénzt, de eddig ez a legkedvezőbb és ezt is lealkudom a felére.

Innentől viszont úgy felgyorsulnak az események, hogy fényképezni is elfelejtek, pedig megígértem nekik egy közös fotót. Kipakolok, elrakjuk a hajót, az irodában dolgozó hölgy felrak a megfelelő buszra – fizeti a jegyet is. Hatra a gigantikus buszpályaudvaron vagyok. Itt is nagyon másképp működnek a dolgok, mint nálunk. Egymillió kis társaság saját buszokkal. Úgy néz ki, este 10-kor indul Szófiába egy járat. Aztán elkap egy felhajtóember és feltuszkolnak az abban a pillanatban induló gépezetre. Hajnalra Szófiában leszünk, aztán meglátjuk, hogyan tovább…

Aztán befordultam a kanyonba – innen, a Fekete-tenger felől, tényleg annak látszik. Óriási hajók sorjáznak át, a forgalom számukra időszakonként egyirányú. A város hihetetlen méretű, csak az európai partja vagy hatvan kilométer hosszú. Persze, nem a kajakosokra van kitalálva. Nem is látok egyet sem, viszont minden hajóról engem fényképeznek. A város innen a vízről gyönyörű. Nyüzsgő, élettel teli – szép, na… Elevezek az Ázsiát és Európát összekötő két híd alatt. Jé, ellapátoltam Budapestről Ázsiába?

A víz kegyetlen, csak erős idegzetű kajakosoknak ajánlom. A 40–50 km/órás sebességgel száguldozó kisebb-nagyobb hajók számbavételét 154-nél hagytam abba. Kb. félúton. Nagyon észnél kell lenni. Úgy éreztem magam, mint egy babakocsival sétáló az ötsávos autópályán. De az valami gyönyörűséges, ahogy az egész történelem felvonul a partokon. Erődök, minaretek, paloták… És ha tetszik, ha nem, most már át kell evezni a Márvány-tengerre. Valahol ott van a vágyott végső megálló. Amit sötétedésre érek el. Rettentő fáradt vagyok, de ugyanilyen boldog is. Megcsináltam! Igen! Budapest–Isztambul: kicsit több, mint 2.500 km.

És most jön az a rész, amit majd a történelem szépít meg. De ezt csak röviden: nem tudok belépni az országba. Nem a vízum a gond, á. Az összes többi. Nem maradhatok a kikötőben. Egy kisebb szemétdombon húzom meg magam a szebb jövő reményében. De az nem jön el. Ma reggel nyolctól este hatig 8 hivatalt jártam végig, keresztül-kasul bejárva Isztambult. Volt, ahol konkrétan a fényképezőgépen levő képekkel kellett bizonyítanom, hogy ezzel a kajakkal jöttem idáig – nem hitték el. A tengerészeti hivataltól az egészségügyi szolgálatig mindenhonnan kell pecsét. Az, amire pecsételnek, meg egy vagyonba kerül. Háromszor annyiba, mint amit eddig Bulgáriában és Törökországban összesen költöttem. És estére kb. csak a feléig jutottam a stempliknek. Most már lemegy a nap, itt ülök újra a kis szemétdombomon. Kicsit kezdek megnyugodni. De azért szerintem ez az utolsó határ, amit tengeren, kajakkal akartam átlépni…

A város után hosszú strand, tele emberrel. Ilyet itt még nem láttam. Majd jön a világ legnagyobb és legrondább bányája. Ide senki ne tegye be a lapátját. Már rég meg akartam állni, de most csak megyek tovább, hogy valamennyire kikeveredjek belőle. A víz is tiszta szutyi.

De inkább néhány jó dolog a végére. Már rég szerettem volna írni két fontos holmiról, amelyek nagyon sokat segítettek az egész út során: a sátorról és a napelemről. A Mountex sátra az MSR cég Hubba Hubba nevű csodája. 1,8 kg! A „súly” mellé ráadás, hogy szabadon álló – tehát nem szükséges cövek a felállításához… Aztán itt van még a sok apró finomság. Például a különleges rudazat miatt függőlegesek az oldalak. Egyrészt ettől óriási bent a hely, másrészt esőben is nyitva lehet hagyni a külső tetőt, nem esik be. A belső rész csak szúnyogháló. Most, a melegben rettenetesen értékelem a szellőzését. Mint a képen is látható, mostanában fel se teszem a tetejét. Nem volt gond az út elején a folyamatos eső, a tengernél a vihar. Nagyon bele vagyok szerelmesedve.

A napelem komoly kihívás volt. Nyilván legyen összehajtható, kicsi, könnyű és persze adja le a megfelelő teljesítményt. Ja, és legyen hozza aksi, mert a közvetlen töltés nem egészséges a töltendő dolgoknak. A Brunton napeleme összehajtva akkora, mint egy vastagabb boríték. A súlya is annyi. A hozzávaló lítium polimer akku is meglepően könnyű. Megállásnál egy pillanat alatt kicsaptam őket a napra, este pedig a sátorban töltöttem, amit kellett: telefont, elemet… Nem ártott nekik a víz, pára, por, só. Csak tették a dolgukat. A blog is ennek köszönhető…

Egyre sziklásabb a part, az üdülőhelyek kisebbek, szerényebbek. Valahogy minden érezteti a határ közeledtét. A már jól megismert országok, helyzetek után ismét jön a nagy ismeretlen. A térkép alapján egy nagy folyótorkolatot vártam a határnál, de csak egy kis beugró látszik, a bal oldalán egy méretes török zászlóval. Minden pillanatban várom, mikor kapcsolnak le azzal, hogy mit keresek én itt. De nem történik semmi. Azért gondosan látótávolságon kívülre evezek az őrtornyoktól, mielőtt megállnék elkészíteni a történelmi fotót.

Lirnanköy fokáig még maradnak a sziklák, aztán a beugró után hosszú homokos part látszik. Megállok egy kisvárosnál – sokáig ez lesz az utolsó –, vásárolni kellene. Biztos, ami biztos, az egyetlen elegáns szálloda strandján szállok partra. Bejön. Az igazgató kalauzol, kérdezi a kalandjaimat, pénzt váltunk, megmutatja a legolcsóbb boltot. Csak én érzem idétlenül magam a büdös, koszos, csöpögő cuccaimban a csilivili hotelben. Lehet, hogy itt sem fognak megenni? A napnyugta vet véget a hosszú menetnek. Azt hiszem a mai napból kihoztam, amit lehetett…

Cárevóban tulajdonképpen véletlenül állok meg pont a határállomás kikötőjében. Jó pontot akarok szerezni a török határ előtt egy hivatalos kilépéssel. Persze, ez sem megy simán. Hosszas telefonálgatás után – nem engednek kilépni. Jöjjek vissza reggel, és aznap evezzek is ki az országból! A dühítő az egészben az, hogy délutánra tükörvíz lesz. Ilyenre vágyom napok óta. Most remekül lehetne haladni, de itt kell csücsülnöm a holnap reggeli kilépés miatt. Legalább találok egy hűs öblöt a közelben, ahonnét vágyakozva nézhetem a sima vizet…

Délután gyalog felderítem a környéket. Itt van mind a két véglet. Egy szirt tetején a legszebb apartmantelep, amit valaha láttam. Minden fűszál a helyén, kilátás, belső medencék, elektromos kisautók suhannak az orosz vendégekkel a strandra. És félbehagyott vasbeton torzó a hegyoldalban – egy nagy szállodakomplexum be nem fejezett, évtizedes romjai. Itt találok érett – bocsi, de így hívjuk: – fosószilvát is. Ingyen megvan a vitamin… A szél estére elcsitul, de a hullámok jó szokásuk szerint ezt meg nem veszik tudomásul. Meglátjuk, mi lesz reggelre.

Egészen délutánig várok a folytatásra. Ez a víz már mindenféle szempontból kifáraszt. Mire szembeszélben, néhol kétméteres össze-vissza hullámokban túljutok Szozopolon és késő este partot fogok, már a vacsora is nehezemre esik, csak nézek bambán. Azt hiszem holnap pihenni kéne. Nem szeretem ezt a vizet.

Gigantikus szállodakomplexumokat hagyva el, átvágok a neszebari öblön. Ezekkel a lapos partokkal, szemben a másik oldalon pedig a lankás hegyekkel egy kicsit Balaton-érzésem van. Jó, persze a távolságok mások, de a jó vízzel együtt mégis olyan barátságos. Mire Pomorjébe érek, már késő van ahhoz, hogy levágjam Burgaszt, és bevallom, el is fáradtam. Még megyek egy órát, aztán egy nudista párt elriasztva, az egyetlen lehetséges helyen tábort verek és elájulok.